Péter akkoriban nem értette, miért fontos ez.
Most értette.
Mert apja agyában a kábelek szakadoztak. Egyenként. Lassan. És nem volt B terv.
Két évvel ezelőtt kezdődött.
Először apró dolgok. János elfelejtette, hova tette a kulcsokat. Kétszer mondta el ugyanazt a történetet egy délután alatt. Egyszer beállt a szomszéd kocsifelhajtójára, mert azt hitte, az övék.
„Öregedés,” mondta Mária, János felesége. „Mindenkivel megtörténik.”
De aztán jött az a nap.
2023. június 12.
János elment vásárolni. Egyszerű feladat. Tej, kenyér, sajt. Tíz perces út.
Négy óra múlva sem jött haza.
Péter kiment keresni. Találta apját a park padjain ülve, három kilométerre a háztól. Csak ült. Nézett maga elé.
„Apa?”
János felnézett. A szemében pánik volt.
„Nem tudom, hol vagyok.”
„A parkban vagy. Menjünk haza.”
„Hol a hazám?”
Péter szíve összeszorult.
„Gyere. Megmutatom.”
Hazaértek. János nem mondott semmit az egész úton.
Másnap Péter elvitte orvoshoz.
A diagnózis tavaly nyáron jött: Alzheimer-kór, korai stádium.
A doktor, egy fiatal nő kerek szemüvegben, úgy magyarázta, mintha időjárás-jelentést olvasna:
„Progresszív neurodegeneratív betegség. Az agy hippokampuszában kezdődik – ez felelős a rövid távú memóriáért. Később terjed a többi területre. A személyiség, a nyelvhasználat, végül a motoros funkciók is érintettek lesznek.”
„Mennyi idő?” kérdezte Péter.
„Öt, talán tíz év. Nehéz lesz. Felkészülni… nem lehet. De megpróbálhatják megérteni.”
De hogyan érthetsz meg valamit, ami ellen nincs védelem? Hogyan készülsz fel arra, hogy lassan veszíted el azt, akit szeretsz, miközben ő még mindig ott ül veled az asztalnál?
Az első év – amikor János még tudta
Az első év még rendben volt.
János tudta, mi történik vele. Elolvasta a papírokat. Végignézte a YouTube videókat Alzheimer-ről. Jegyzeteket készített:
„Kulcsok: mindig ugyanoda.”
„Gyógyszer: reggel 8-kor.”
„Ha elfelejtem a neveket: ne pánikolj. Kérdezz rá.”
Viccelt róla. „Szóval most már hivatalosan is feledékeny vagyok,” mondta, amikor megkapta a diagnózist.
De Péter látta a szemében. A félelmet. A haragot. A megadást.
Egy este – talán két hónappal a diagnózis után – János lehívta Pétert a műhelyébe. A pincében, ahol régi szerszámai voltak.
„Ülj le,” mondta János.
Péter leült egy régi széken, ami még nagymamájától maradt.
János állva maradt. Nézett valamerre a polcok irányába, de nem látott semmit.