Figyelem, Facebook olvasók! Ha idáig eljutottál Péter és apja, János történetének folytatását keresve, jó helyen jársz. Készülj fel, fogj egy zsebkendőt, és ülj le, mert amit most olvasni fogsz, az a befejezés, amit senki sem várt, és ami elmagyarázza, miért sírt Péter úgy, mint egy kisgyerek, miután elolvasta apja levelét. Itt a teljes történet.
A pillanat, amikor minden megállt
Péter térdre rogyott az ágy mellett.
A levél a kezében remegett. Apja kézírása – még mindig olvasható, bár néhány betű elcsúszott, mintha az író keze már ekkor is küzdött volna az emlékek eltűnésével.
A papír régi volt. Legalább egy éve kellett ott lennie, eldugva a lepedők között, várva arra, hogy valaki megtalálja.
De Péter nem várt. Nem tudott.
Felszakította a borítékot reggel kilenckor, amikor apja még aludt. És most, három órával később, még mindig az ágy mellett térdelt, képtelen felfogni, amit olvasott.
A szoba csendes volt. Csak az óra ketyegése hallatszott a falon. Minden ketyegés egy másodperccel közelebb vitte apját ahhoz, hogy teljesen eltűnjön.
De a levél mást mondott.
Az első mondat mindent megváltoztatott:
„Fiam. Tudom, hogy azt hiszed, már nem vagyok itt. De tévedsz. Még mindig itt vagyok. És mindent tudok.”
A világ megállt.
Péter szeme könnybe lábadt, de nem tudott pislogni. Nem mert. Mintha a pislogás valahogy törölné a szavakat a papírról.
De ott voltak. Apja kézírásával. Dátummal: 2024. január 15.
Pontosan tizenhárom hónappal ezelőtt.
Apja még akkor tudta, mi történik vele. Még tudott írni. Még tudta, ki ő.
És megírta ezt a levelet.
Mielőtt teljesen eltűnt volna.
Hogy értsük meg, miért törte össze Pétert ez a mondat, először meg kell érteni, ki volt János. És ki lett belőle. És mi történt azon a tizenhárom hónapban, ami azóta eltelt.
Ez nem csak egy betegség története. Ez egy eltűnés története. Egy férfi története, aki lassan kifakul a világból, miközben a családja tehetetlenül nézi.
És egy fiú története, aki azt hitte, apja már nem tudja, mi történik.
De tévedett.
Az ember, aki hidakat épített
János Kovács, 65 éves. Egész életében mérnök volt.
Nem akármilyen mérnök. Hídmérnök. A típus, aki tudja, mennyi súlyt bír egy I-gerenda, és hogyan kell kiszámítani, hogy egy szerkezet meddig áll.
Péter gyerekkorában apja elvitte a munkaterületekre. Hétvégente. Ott álltak egy befejezetlen híd alatt, és János magyarázta:
„Látod ezeket a kábeleket? Ezek tartják az egész szerkezetet. Ha egy elszakad, a többi elég erős kell legyen, hogy átvegye a terhelést. Ez a redundancia. Mindig legyen B terv.”