Katalin sóhaja után nem sokkal már előrébb jártam a gondolatban, mint amit akkor a telefonban kimondtunk.
Időközben felkerestem egy földmérőt is. Egy középkorú, kimért férfi érkezett ki hozzám, aki a megyei koordinátarendszerre hitelesített GPS‑műszerrel járta végig az északi telekhatárt. Lassan haladt, minden pontot összevetett az eredeti felméréssel, majd élénk narancssárga karókat vert le szabályos távolságokra egymástól. Mindegyik pontosan ott állt meg, ahol a jog szerint az én földem véget ér, és a Carteréké kezdődik. Szótlanul dolgozott, fegyelmezetten, mintha egy laboratóriumi kísérletet végezne. Amikor elkészült, felém fordult.
– Az eredeti kerítés teljes egészében a maga telkén állt – közölte tárgyilagosan. – Meg sem közelítette a határvonalat. Közel tizenöt centi ráhagyása volt az ő oldaluk felé.
Bólintottam.
– Rendben.
Ezután felhívtam Andrást.
András vezette azt a kerítésépítő céget, amely nyolc évvel korábban az én paneleimet is gyártotta és telepítette. Családi vállalkozásként indult, egyetlen teherautóval, azóta hatfős csapattá nőtte ki magát, és arról voltak ismertek, hogy nem spórolnak az anyagon, és nem hagynak félmunkát maguk után. Az évek során két szomszédnak is ajánlottam őket. Amikor elmeséltem neki, mi történt, néhány másodpercig hallgatott, majd visszakérdezett centiről centire, mintha ellenőrizné, jól hallotta-e. Megerősítettem: minden egyes centiméter.
– Marad a fa? – kérdezte.
A tekintetem arra a sávra siklott, ahol a Carter gyerekek most bicikliztek – azon a részen, ami korábban az elkerített udvarom belseje volt.
– Nem – feleltem. – Acél.
Felhúzta a szemöldökét.
– Milyen magas?
Eszembe jutott a régi, hatlábas kerítés. Akkoriban elégnek tűnt. Aztán ledöntötték, elszállították, és a helyére egy röplabdahálót feszítettek ki, miközben én több száz kilométerrel arrébb garnélás tacót ettem a tengerparton.
– Nyolc láb – mondtam.
András szája sarkában lassú, elégedett mosoly jelent meg. Olyan mosoly, amivel egy mesterember fogad egy komoly megbízást.
– Akkor ez végleges lesz – jegyezte meg.
A következő napokban aprólékosan megterveztük. Mélyre ásott beton alaptestek, a szabályzat által előírtnál is mélyebben, mert nem akartam tíz vagy húsz év múlva újra ugyanerről vitatkozni. Masszív acéloszlopok, tömör panelek, hézagok nélkül. Semmi díszrács, semmi belátás egyik irányba sem. Nem hivalkodó, nem agresszíven csúnya – inkább tiszta, ipari, egyértelmű. Olyan szerkezet, amely azt üzeni: ez az ügy lezárult.
A tizennegyedik napot követő hajnalon két pickup és egy betonkeverő gördült fel a felhajtómra. A motorok moraja a kora reggeli csendben egészen más hangulatot árasztott, mint egy vita vagy egy tárgyalótermi meghallgatás. Ez az építés zaja volt. A maradandóságé.
András egy védősisakot nyomott a kezembe, teljes természetességgel, mintha ez magától értetődő volna. Az emberei rutinos, szinte hangtalan összhangban pakolták le a felszerelést. Látszott rajtuk, hogy nem először csinálják ezt.
A Carterék hátsó ajtaja még azelőtt kivágódott, hogy az első gödör elkészült volna. Eszter lépett ki egy bögrével a kezében. Az arca először értetlen volt, aztán ahogy meglátta a narancssárga karókat, az egymásra rakott acélpaneleket és a forgó betonkeverőt, megkeményedett a tekintete. Gábor is megjelent mögötte, edzőnadrágban, álmosan, és a terasz szélén megállva gyorsan felmérte a helyzetet.
– Ez meg mi? – kiáltotta át.
Odamentem az egyik kitűzőkaróhoz, és úgy álltam meg, hogy éppen a saját oldalamon maradjak.
– Lejárt a tizennégy nap – válaszoltam.
A rakodón fekvő acélpaneleket nézte, majd engem.
– Ugye ezt nem gondolod komolyan?
– Teljesen komolyan gondolom.
András beindította a földfúrót. Az első lyuk pontosan a felmérés jelzésénél nyílt meg. A fúró foga beleharapott az agyagos talajba, és a frissen feltört föld jellegzetes, nedves illata azonnal szétterjedt a levegőben. A hang egészen más volt, mint az a némaság, ami akkor fogadott, amikor hazatérve csak a letört cölöpök maradványait találtam. Az hiány volt. Ez építés. A kettő között testben is érezhető a különbség.
Gábor közelebb jött, immár mezítláb, karba tett kézzel.
– Ez túlzás – mondta. – Kifejezetten ellenséges lépés.
András ügyet sem vetett rá. A csavarbehajtót irányította, ellenőrizte a függőlegest, mintha csak a munkájára koncentrálna, ami így is volt.
– Te bontottad le a kerítésemet – feleltem nyugodtan. – Ez a bírósági határozat végrehajtása.
A sűrű, szürke beton beleömlött az első alapba, körülölelve a nyolclábas acéloszlop talpát. A csapat precízen dolgozott: vízmérték, lézeres igazítás, minden oszlop kétszer ellenőrizve, mielőtt a beton megköt. András egyenes vonalban haladt végig a határon, karóról karóra, alaptestről alaptestre. Az egész folyamat inkább hasonlított mérnöki kivitelezésre, mint szomszédi csörtére. Ez a higgadtság különös elégtétellel töltött el.
Eszter időközben lejött a teraszról, a kávéja érintetlenül maradt az asztalon.
– Ez már fal – jegyezte meg élesen. – Mit fognak szólni a többiek?
Ilona szavai jutottak eszembe a bíróság lépcsőjén: ne hagyd, hogy megfélemlítsenek. Eszembe jutott Márk is, ahogy a parkolóban a teherautójának dőlve figyelt.
– A szomszédok már véleményt alkottak – mondtam. – Látták, mi történt.
Ahogy telt a délelőtt, és sorra kerültek a helyükre az oszlopok, Gábor hangja egyre élesebb lett.
– Ez rontani fogja az ingatlanunk értékét! – vetette oda. – Nem tehetsz ide egy ipari jellegű akadályt, és nevezheted ezt ésszerű válasznak.
– Az előírásoknak megfelel – válaszoltam. – A saját telkemen áll. A vidéki lakóövezetben engedélyezett a nyolc láb.
– Mi csak javítani akartunk a helyzeten – csattant fel, és most először csengett valódi indulat a hangjában. – Közös teret szerettünk volna. Valamit, ami mindkét családnak jó. Te döntesz úgy, hogy háborút csinálsz belőle.
Közelebb léptem a határhoz, egy lépésre az új oszlopoktól.
– A második beszélgetésünkkor egyértelműen mondtam, hogy a kerítés marad – feleltem. – Megvártad, míg elutazom, és lebontottad. Figyelmen kívül hagytad a bírósági határozatot két hétig. Úgy kezelted a tulajdonomat, mintha rólad szólna a döntés. – A szemébe néztem. – Ez nem háború. Ez annak a következménye, hogy valaki opcionálisnak tekinti a határaimat, én pedig megmutatom, hogy nem azok.
Kinyitotta a száját, de végül nem szólt. Először láttam rajta, hogy nincs azonnal kész válasza.
Késő délelőttre az oszlopok megszakítás nélküli sorban álltak, két lábbal magasabban, mint a régi kerítés. Amikor a csapat a paneleket is a helyükre csúsztatta, a három hete tátongó nyílás lassan bezárult. Fém a fémhez simult, tiszta, csengő hanggal. Se rés, se átlátás. Csak egy folytonos acélfelület, amely elnyelte a délelőtti fényt.
Kora délutánra az utolsó panel is a helyére került.
András letörölte a kezét egy ronggyal, és szakmai elégedettséggel végignézett a munkán.
– Stabil – mondta. – Ezt bontási engedély és komoly csapat nélkül nem mozdítják el.
Mellé álltam. Az északi határ mentén végigfutó vonal egyenes volt és megkérdőjelezhetetlen. Nyolc láb acél és beton, amely hosszú árnyékot vetett az udvaromra a délutáni napban. Nem volt szép. Nem volt barátságos. De félreérthetetlen volt. Daisy végigsétált a belső oldalon, megszaglászta az alapokat, majd elégedetten visszakocogott a tornác felé, mintha a világa ismét a helyére került volna.
És akkor én is megéreztem azt, amiért ideköltöztem. A lezártságot. A határ biztonságát. A tudatot, hogy ez a tér az enyém, ismert és körülhatárolt. Három hétig hiányzott ez az érzés. Most olyan erővel tért vissza, hogy pár pillanatig csak álltam, és hagytam, hogy megüljön bennem.
Gábor az ő oldalán állt, és némán nézte az acélt.
– Ennek még nincs vége – mondta halkan.
Hittem neki. Ezért nem lepődött meg Katalin sem, amikor két héttel később megérkeztek a kereset iratai.
Hetvenötezer dollárra perelt be. A beadvány szerint az új kerítés „ellenséges szándékkal emelt, megtorló jellegű építmény”, amely jelentősen csökkenti az ő ingatlanának esztétikai értékét és piaci árát. A megfogalmazás gondosan megválasztott volt: a történetet úgy keretezte át, mintha minden az én reakciómmal kezdődött volna, nem pedig azzal, hogy ő bontotta le azt, ami az enyém volt.
Katalin az irodájában olvasta végig a keresetet, mozdulatlan koncentrációval. Amikor a végére ért, felnézett.
– A kerítés teljes egészében a te telkeden áll? – kérdezte.
– Igen.
– Sérti bármilyen magassági korlátozást vagy helyi előírást? – tette fel a következő kérdést.