…és tovább sorolta Orsolya Somogyinak, milyen felbecsülhetetlenek a családi értékek, mennyire hálásnak kellene lennie a figyelemért és az „összetartásért”. Orsolyában ekkor valami végleg elszakadt. Az a türelem, amelyet évekig gyűjtögetett, egy pillanat alatt elfogyott.
Kornél Fodor felé fordult. A szemében már nem csillogtak könnyek, csak kimerültség és egy hirtelen megszületett elszántság.
— Ez így marad? — kérdezte alig hallhatóan. — Mindig a családod lesz az első, és én csak utána?
Kornél ösztönösen az anyjára nézett, mintha tőle várná a választ. A mozdulat mindent elárult. Igen, ez nem fog változni. Ő soha nem fog Orsolya mellé állni.
Orsolya lassan lehúzta az ujjáról a karikagyűrűt. A fém még meleg volt a bőrétől. Megfogta Kornél kezét, és belecsúsztatta a gyűrűt a tenyerébe.
— Itt van a családod — mondta nyugodt, szinte idegen hangon. — Ünnepelj velük. Én hazamegyek.
— Orsolya, várj! — kiáltott utána Kornél.
— Menjen csak! — csattant fel az anyja. — Csak a jelenetet csinálja!
Orsolya nem fordult vissza. Kilépett az étteremből, mögötte összemosódtak a hangok, de már nem érdekelte. Az utcán intett egy taxit, bediktálta a címet. A sofőr az időjárásról próbált csevegni, de Orsolya nem figyelt. Kornél arca lebegett előtte: tanácstalan volt, és gyáva ahhoz, hogy megvédje őt.
Otthon még át sem öltözött. Az ünnepi ruhában kezdte kipakolni a férje holmiját. Ing ing után, nadrágok, nyakkendők kerültek a bőröndökbe. Az esküvői fotókat a helyükön hagyta — vigye el, ha akarja. Mire Kornél hazaért, a folyosón három bőrönd és két táska sorakozott.
— Beszéljük meg — kezdte Kornél az ajtóból. — Félreértetted. A család fontos, anyámnak igaza van…
— Kornél — szakította félbe Orsolya. — Nem akarom az életem minden örömét megosztani a rokonaiddal. Nem akarom, hogy minden ünnep, minden hétvége, minden szabadság róluk szóljon. Hozzád mentem feleségül, nem az egész családodhoz.
— Hát mi ebben a rendkívüli? A szüleimmel időt tölteni normális! — háborgott Kornél.
— Időt tölteni igen. Az ő életüket élni nem — Orsolya a csomagokra mutatott. — Ha nem tudsz leválni az anyádról, nincs szükséged feleségre. Menj vissza hozzá.
— De ez a mi lakásunk…
— Az én lakásom — javította ki halkan. — Házasság előtti tulajdon. Emlékszel? Vidd a dolgaidat, és menj.
Kornél még tiltakozott volna, de Orsolya határozott mozdulattal az ajtó felé terelte őt és a bőröndöket. Az ajtó becsapódott. Orsolya a hátát nekivetette, majd lassan lecsúszott a padlóra.
Az esküvőjük évfordulója a szakítás napja lett. Különös, mennyire találó. A hideg járólapon ülve a válásra gondolt, és arra, hogyan nem vette észre időben, hogy Kornél képtelen önálló férfiként élni. Mindig az anyja tekintetét kereste, az ő jóváhagyását várta. Orsolya pedig évekig hitt abban, hogy majd megváltozik. Hogy egyszer felnő.
Vannak, akik sosem nőnek fel. Örök gyerekek maradnak. Ez az ő döntésük. De Orsolya nem akart többé ilyen ember mellett élni.
Igen, fájt. Igen, igazságtalan volt. De a fájdalom idővel enyhül. Az a szabadság viszont, hogy többé nem kell idegenek állandó jelenlétéhez alkalmazkodnia, megmarad. Mindez már mögötte volt.