Orsolya Somogyi a kávézó egyik félreeső asztalánál ült, háttal a falnak, és onnan figyelte azt a társaságot, amely immár hivatalosan az új családját jelentette. Kornél Fodor szülei hangosan vitatták meg a környék legfrissebb pletykáit, mintha egy falusi gyűlésen lennének, Brigitta Lakatos pedig a menüt lapozgatta elszánt arccal, kizárólag a legdrágább fogásokat keresve. Kornél közben lelkesen magyarázott az apjának valamilyen munkahelyi bonyodalmat, gesztikulálva, nevetve. Orsolya irányába egyetlen pillantás sem esett.
– Orsi, mit rendelsz? – kérdezte az anyósa anélkül, hogy felnézett volna az étlapból. – Állítólag itt fantasztikusak a steakek.
– Már döntöttem – felelte Orsolya halkan, szinte elveszve a beszélgetések zajában.
Az asszony bólintott, majd azonnal visszafordult a férjéhez, hogy folytassák az eszmecserét egy ismerősük felújításáról. Orsolya ujjai görcsösen rászorultak a szalvéta szélére. Öt év házasság. Ennyi idő után talán már nem kellene meglepődnie azon, hogy a saját születésnapján is legfeljebb díszletként van jelen. Mégis, a fájdalom minden alkalommal ugyanazzal az élességgel hasított belé.
– Kornél, emlékszel a Fazekas családra? – kérdezte Brigitta élesen. – Képzeld, múlt héten elváltak.
– Ne mondd! – fordult felé Kornél, teljesen megfeledkezve a feleségéről. – Mi történt velük?
Orsolya kortyolt egyet a poharából, de a torkát összeszorította a sértettség. A születésnapja megint csak egy közönséges családi összejövetellé silányult, ahol ő felesleges tehernek számított. Amikor a pincér kihozta az ételeket, mindenki jó étvággyal esett neki, majd Kornél szülei további drága italokat rendeltek. Senki sem kérdezte meg Orsolyát, mit szeretne.
– Igyunk az ünnepeltre! – jutott eszébe hirtelen Kornélnak, miközben felemelte a poharát.
A többiek kelletlenül csatlakoztak, gyorsan összekoccintottak, aztán azonnal visszatértek a saját témáikhoz. Orsolya automatikusan mosolygott, miközben belül egyre csak nőtt benne az üresség és a csalódottság.
Az este végén a pincér a számlát Orsolya elé tette. Egy pillantás elég volt: huszonötezer forint. Senki nem mozdult, senki nem ajánlotta fel, hogy beszállna.
– Köszönjük ezt a csodás estét, Orsikám – mondta az anyósa, miközben felállt. – Igazán kedves volt tőled.
Orsolya szó nélkül elővette a bankkártyáját és fizetett. Kornél addigra már az anyjának segített felvenni a kabátját, vidáman csevegve az apjával. Kint két taxi várta őket: az egyik Kornél szüleinek és Brigittának, a másik Orsolyának és a férjének.
Az autóban Kornél ragyogott az elégedettségtől. Hátradőlt, és elégedetten felsóhajtott.
– Remekül sikerült ez az este! – jelentette ki lelkesen. – Anyu annyira boldog volt, apu is végre felengedett. Ritkán látom őket ilyen jókedvűnek.
Orsolya hallgatott, és görcsösen szorította a táskája pántját. Az ujjpercei elfehéredtek. Mellkasában a sértettség és a düh veszélyes elegyet alkotott. Kornél tovább áradozott, mit sem sejtve arról, mi zajlik benne.
– Brigitta is sokkal jobb kedvű lett – tette hozzá. – Mostanában olyan levert volt. Jó volt így együtt lenni.
Orsolya az ablakon túl elsuhanó városi fényeket nézte, és egyetlen kérdés zakatolt a fejében: miért tűri ezt tovább? A sofőr bekapcsolta a rádiót, egy vidám dallam töltötte be az utasteret. Orsolya lehunyta a szemét, hogy visszatartsa a könnyeit, amikor Kornél végül ránézett, és értetlenül megszólalt.