Egy idő után már annyiszor ismételgette ezt a verziót, hogy végül András sem érezte szükségét annak, hogy helyesbítsen.
A második év végére pedig gyakorlatilag semmit nem igazított ki abból, amit az anyja terjesztett.
Közben ő maga is megváltozott. Hűvösebb lett, távolságtartóbb. Egyre később ért haza, és mindig akadt valami magyarázat. Megjelent egy telefon, amit sosem hagyott szem előtt. Az edzőtáskájából pedig nem frissen mosott ruha illata áradt, hanem idegen parfümé.
Amikor szóvá tettem, nem a kérdésre reagált, hanem rám. Pont úgy, ahogy az ilyen férfiak teszik, amikor sarokba szorítják őket: a hangnememet kezdte bírálni. Azt állította, túl érzékeny vagyok, indokolatlanul gyanakvó, és még mindig a gyász torzítja a látásomat, ezért nem tudok tisztán gondolkodni.
Később állt össze a kép. A viszonya nagyjából akkor kezdődhetett, amikor elkezdte hangoztatni, hogy a brentwoodi ház „családi háttérrel” jött létre. Ez a kifejezés kulcsfontosságú volt. Elegánsan hangzott, miközben láthatatlanná tett engem.
Amikor beadta a válókeresetet, András úgy adta elő a helyzetet, mintha én robbantottam volna ki valami értelmetlen konfliktust. Meg volt győződve arról, hogy az ingatlan közös vagyonnak minősül majd, amelyet vagy értékesítenek, vagy valamelyikünk kapja meg a bevételeink és társadalmi pozíciónk alapján.
Arra viszont nem számított, hogy a megtérítési szerződésnek súlya lesz. És főleg nem kalkulált Andreával.
Andrea aprólékos volt. A beadványhoz csatolta a hivatalosan bejegyzett zálogjogról szóló értesítést, a megtérítési megállapodást, a külön számlámról indított utalások bizonylatait, valamint a záráskor teljesített banki tranzakciók minden egyes visszaigazolását.
Amikor megszületett a válást kimondó ítélet, a bíró tételesen, a dokumentumok alapján ismerte el a követelésemet.
András ideiglenesen ugyan megtarthatta a házat, de kizárólag azzal a feltétellel, hogy kilencven napon belül refinanszírozza a hitelt, és rendezi a zálogjoggal biztosított tartozást.
A válás után öt nappal ebből még semmi nem valósult meg.
Úgy tűnt, elfelejtette, hogy a tények attól nem szűnnek meg létezni, hogy az édesanyja kényelmetlenül érzi magát miattuk.
Katalin olyan erővel tette le a kávéscsészéjét, hogy az ital kilöttyent a márvány pultra.
András fel sem kapta a fejét.
– Miféle zálogjog? – fordult hozzám, de a hangjában már nem valódi kíváncsiság volt, inkább visszafojtott idegesség.
Nyugodtan felálltam, odaléptem a konyhaszigethez, és felvettem a kék mappát, amelyet Katalin érkezése előtt lapozgattam. Benne volt a jogerős válási ítélet, a megtérítési szerződés, a Davidson megyében nyilvántartásba vett zálogjog iratai, valamint az a fizetési ütemterv, amelyből András máris kicsúszott.
– Az a zálogjog, amely a különvagyonom visszafizetését biztosítja az ingatlan után – feleltem. – Az, amelyet az ügyvéded addig próbált jelentéktelennek beállítani, amíg a bíró alá nem írta a végzést.
Eszter Andrásra nézett.
– Azt mondtad, csak időhúzás, hogy még nem költözött ki.
– Nem áll szándékomban elmenni – mondtam higgadtan. – Addig biztosan nem, amíg a feltételek nem teljesülnek.
Katalin a fiához fordult, és a hangja hirtelen elvékonyodott.
– András, miről beszél?
Ő végigsimított az arcán.
– Ez csak átmeneti helyzet.
– Nem – válaszoltam. – Ez jogilag rendezett kérdés.
Az a reggel úgy indult, hogy Katalin bejelentés nélkül toppant be, két gurulós bőröndöt és egy ruhazsákot húzva maga után, mintha szállodába érkezne. András hívta, hogy maradjon nálunk „lelki támaszként” a válás után.
Azt feltételezte, hogy addigra már nem leszek itt. Nem éreztem késztetést arra, hogy előre tisztázzam a helyzetet. Belefáradtam abba, hogy olyan embereknek magyarázkodjak, akik nem kíváncsiak az igazságra.
Most már tisztán látta.
És azt is megértette, hogy ha András nem intézi el a refinanszírozást, vagy nem fizeti ki a zálogjoggal biztosított összeget, annak nem érzelmi következményei lesznek.
Hanem nagyon is kézzelfogható pénzügyiek.
Akár kényszerértékesítésig is fajulhat a helyzet.
Délre András kétszer hívta fel az ügyvédjét, és egyik beszélgetés sem végződött megnyugtató hangnemben. A vonal túlsó végén nem ígéretek hangzottak el, hanem határidők és kötelezettségek emlegetése, ami csak még feszültebbé tette a levegőt a házban.