András már maga sem követte pontosan, mit mondott korábban; a szavai egymásra torlódtak, és egyre képtelenebb történetekké álltak össze.
Egy idő után Renáta elveszítette a türelmét. Lassan letette a villát a tányér szélére.
András azonnal elhallgatott. Valami heves jelenetre számított, szemrehányásra, számonkérésre.
Ehelyett a vele szemben ülő nő nyugodtan kortyolt egyet a vízből. Visszatette a poharat, majd teljes higgadtsággal megszólalt:
– Tudod, én eredetileg egy olyan férfitól kaptam ajánlatot, aki szabad volt, csomagok és kötöttségek nélkül. De egy volt feleség vagy gyerekek engem nem rémítenek meg. Most viszont én is mondok neked valamit, András. Ne aggódj, nincs gyermekem. Van viszont egy beteg édesanyám. A fizetésem szinte teljes egészét pelenkákra és gyógyszerekre költöm, ráadásul rendszeresen jár hozzá masszőr, hogy ne alakuljanak ki felfekvések. Az éjszakáim nagy részét mellette töltöm, szabadidőm gyakorlatilag nincs. Amikor veled találkozom, akkor vagy a nagynénémet kérem meg, hogy vigyázzon rá, vagy fizetett ápolót hívok. Azt az utazást is, ahol megismerkedtünk, ő ajándékozta nekem, csak azért, hogy végre egy kicsit fellélegezhessek.
András csak később vette észre, hogy ég a füle a szégyentől.
– Mi van veled? – kérdezte Renáta, amikor látta, hogy egy hajtásra kiissza a poharát.
– De hát jártam nálad… és ott rajtad kívül senki sem él – bukott ki belőle őszinte döbbenettel.
– Rosszul esik, ha hazudnak, igaz? – felelte Renáta halkan. – Vagy talán próbára akartál tenni? Én is voltam nálad. Nincsenek képeid sem feleségről, sem gyerekekről. Az útleveledben sincsenek kitöltve ezek a rovatok. Ha pedig abból, amit az imént előadtál, bármi is igaz lenne, akkor nincs kedvem tovább foglalkozni egy hazug emberrel. A szegénység nem ijeszt meg. A hazugság igen.
András kellemetlen szorítást érzett a mellkasában. Először fordult elő vele, hogy nem ő vizsgálódik, hanem őt mérik fel. És a nő, aki vele szemben ült, okosabbnak bizonyult nála.
– Bocsáss meg, Reni – mondta végül halkan. – Esküszöm, butaság volt. Nem tudom, mi ütött belém.
– Pfúj, undorító – fintorgott Renáta, még a nyelvét is kidugta. Aztán hirtelen elnevette magát. – Nem te. A saláta.
A nevetése váratlanul érte Andrást. Idegesen gyűrögetni kezdte az abrosz szélét; nem tudta eldönteni, tréfának szánta-e, vagy még mindig haragszik. Végül összeszedte a bátorságát, áthajolt az asztalon, és megfogta a kezét.
– Bármit megteszek. Csak kérlek, ne menj el.
Renáta kissé összeszűkítette a szemét, mintha számolgatna magában.
– Bármit?
– Igen. Mindent – bólintott András habozás nélkül.
– Rendben – mondta mosolyogva. – Akkor itt a feladatod. Képzeld el, hogy valóban nincstelen vagy. Se virágcsokrok, se drága éttermek, se kirakatba tett nagyvonalúság. Csak te maradsz. Úgy udvarolj nekem, amilyen valójában vagy, díszítés nélkül. A pénz sokszor elfedi az embert, megszépíti. Nélküle viszont az marad, aki igazából. Mutasd meg, ki vagy.
Két évvel később András az anyakönyvvezetői teremben állt, Renáta kezét szorítva. A nő ragyogott a fehér ruhájában, finom volt és boldog, mintha belülről világítana. András alig tudta visszatartani a könnyeit.
– Sokáig próbára tettél – mondta, miközben az ujjára húzta a gyűrűt –, de hálás vagyok érte. Most már biztosan tudom, hogy jól választottam. Szeretlek.
Renáta olyan meleg tekintettel nézett rá, hogy elakadt a lélegzete.
– Hogy is lehetne másképp? – felelte halkan. – Mostantól együtt megyünk végig az életen. Szeretve és elfogadva egymást pontosan úgy, ahogy vagyunk.