Ahogy telt az idő, kiderült, mennyi közös pont van bennük. Nemcsak az ízlésük és a humoruk talált egymásra meglepően könnyen, hanem az is, hogy a vadvízi evezésre egyikük sem saját elhatározásból érkezett: mindketten ajándékba kapott utalványt próbáltak végre „lelakni”. Jót nevettek azon, mennyire hasonló módon sodorta őket ide az élet.
A hétvége azonban fájóan gyorsan elillant, és mire észbe kaptak, már a hazautazás gondolata nehezedett rájuk. Andrásban és Renátában is ugyanaz a szomorú üresség jelent meg: vége a könnyed együttlétnek, vissza kell térni a hétköznapokhoz.
– Akkor én most összepakolok, mennem kell a buszhoz, onnan pedig tovább a reptérre – mondta Renáta kissé kelletlenül.
– Reptérre? – kapta fel a fejét András. – Azt hittem, azt mondtad, ez a környék a szülőfölded.
– Az is – bólintott. – Csak már jó ideje Nagykőrösön élek.
András majdnem felnevetett a meglepetéstől.
– Ne mondd már! Én is onnan jöttem.
– Tényleg? – Renáta arca felragyogott, és egy pillanatra mintha minden búcsú eltörpült volna.
Látszott rajta, mennyire örül a véletlennek. Egyikük sem akarta igazán, hogy itt érjen véget az ismeretség. Így hát nem is ért véget. Együtt utaztak fel Budapestre, és szinte észrevétlenül egy szenvedélyes kapcsolat sodrába kerültek. András úgy érezte, végre a helyén van: először tapasztalta meg, milyen az, amikor férfiként támaszt nyújthat, amikor szükség van rá. Renáta viszonozta az érzéseit, és minden jel arra utalt, hogy ő is mélyen belemerült ebbe az új szerelembe.
András elhalmozta figyelmességekkel: virágcsokrok, apró ajándékok, vacsorák elegáns éttermekben, közös esték kiállításokon és színházban. Minden gesztusával azt sugallta, hogy számára Renáta a világ közepe. Három hónap elteltével nem bírta tovább magában tartani: megkérte a kezét, és arra kérte, költözzön hozzá. Renáta kedvesen mosolygott, és bevallotta, mennyire csábító az ajánlat, de döntést csak három hónap múlva ígért.
Úgy gondolta, egy ilyen súlyú elhatározáshoz legalább fél év együtt járás kell. Ennyi idő alatt szerinte lehull a rózsaszín köd, és a férfi valódi arca is előbukkan. Senki sem képes tartósan szerepet játszani, előbb-utóbb minden szándék és érzelem felszínre kerül.
Egy vasárnap András meghívta Renátát egy színházi bemutatóra, majd az előadás után felvetette, hogy zárják az estét egy hangulatos étteremben. A vacsora közepén azonban Andrásban megszólalt egy ismerős belső hang. Ugyanaz a kényszer, amely korábbi kapcsolataiban mindig mindent elrontott. Tudta, hogy nem lenne muszáj most erről beszélni, mégis hagyta, hogy a szavak kicsússzanak.
– Van feleségem… és gyerekeim is – bökte ki hirtelen. – De éppen válunk – tette hozzá gyorsan, majd fejben máris megdorgálta magát, amiért nem hallgatott inkább. „Miért nem mondtam egyszerűen azt, hogy nincs pénzem?” – futott át rajta kétségbeesetten.
Renáta azonban nem reagált látványosan. Nyugodtan folytatta a salátáját, aprólékosan emelve villára a zöld leveleket. Pár másodpercig lassan rágott, közben Andrást figyelte. Egyetlen korábbi barátnője sem maradt volna ilyen csendben.
András úgy érezte, ez még nem elég, ezért tovább bonyolódott.
– A fizetésem nagy része elmegy majd a gyerektartásra, alig marad valamim, és még az egykori közös lakás hitelébe is be kell segítenem – sorolta egyre lendületesebben, miközben észre sem vette, hogy saját kitalációinak hálójába gabalyodik.
Renáta továbbra is türelmesen evett, figyelmesen hallgatott. Valójában mindig is remek beszélgetőtárs volt, kiváló hallgató. András pedig egyre mélyebbre merült a történeteiben, megfeledkezve arról, hogy vannak dolgok, amelyekről jobb lenne nem elfeledkeznie.