András fejében még ott visszhangzott a barátja félvállról odavetett mondata az elengedésről. Arra jutott, hogy ha görcsösen próbál irányítani mindent, abból úgysem születik semmi jó. Úgyhogy most kivételesen hagyta, hogy az események maguktól alakuljanak.
A születésnapjára kapott ajándék is ilyen volt: a barátai egy vadvízi evezést ajándékoztak neki egy magyarországi folyón. András sokáig teljesen haszontalannak tartotta az egészet, mert sosem vonzották az efféle programok. A kupont hónapokig kerülgette, még az is megfordult a fejében, hogy továbbadja valakinek, de végül nem akadt jelentkező. Amikor aztán az időjárás végre kedvezőre fordult, nem maradt kifogás: egyedül vágott neki az útnak.
A péntek este finoman szólva sem ígért sok izgalmat. A program kimerült egy elkerített kis területen álló szerény faházban, egy rozoga grillsarokban, valamint két üveg sörben, amelyet a panzió ajándékként hagyott a minihűtőben. András ennél mozgalmasabb hétvégékre számított volna, de most csak vállat vont.
Kilépett a ház elé, és mélyet szippantott a levegőből. Nehéz volt, mégis friss, ahogy a folyó felől érkezett. Zsebre dugta a kezét, megborzongott az ereszkedő esti hűvösségben, majd épp visszaindult volna, amikor a távolban, a vízpart közelében megpillantott egy női alakot. A nő furcsán hadonászott, miközben láthatóan egy lábon egyensúlyozott.
András ösztönösen megtorpant. A félhomály szinte rátapadt a mozdulatlan figurára. Visszalépett a házba a kabátjáért, majd újra kilépett. A környék kihalt volt, csak az adminisztrációs épületnél állt két autó, néhány ember beszélgetett mellettük.
A folyó felé indult, attól tartva, hogy szem elől téveszti a nőt.
– Ne jöjjön közelebb! – szólt rá egy fiatal nő, és előrenyújtotta a karját. – Itt agyagos a part, beszippantja az embert.
András megállt, lenézett a cipőjére.
– Ezért integetett ilyen kétségbeesetten? Mert nem tud kijönni? – kérdezte.
– Pontosan így van.
– Akkor miért nem kiabált segítségért? Mindjárt besötétedik.
– Mert magamnak köszönhetem. Szép képeket akartam, meg is lettek… csak azt nem tudtam, hogy mindenütt kövek vannak, itt meg ez a nyamvadt agyag.
– Maradjon mozdulatlanul, mindjárt kitalálok valamit – felelte András.
Körülnézett, de használható eszközt alig talált. Végül észrevette a kerítésre erősített keskeny deszkákat, amelyek a parthoz vezettek. Néhányat kifeszített, a nő felé fektette őket, majd óvatosan végiglépett rajtuk.
– Adja a kezét!
Teljes erejéből megrántotta, a nő pedig úgy csúszott ki a csizmáiból, mintha dugót húztak volna ki egy pezsgősüvegből, és egyenesen András karjába esett.
– Nem semmi ereje van – jegyezte meg nevetve.
András kihúzta magát. Először érezte, hogy az edzőteremben eltöltött évek nem hiúságból voltak hasznosak, hanem valódi segítséget jelentettek.
Óvatosan a kövekre segítette a nőt, majd visszament a csizmákért. Kihúzta őket a ragacsos sárból, a folyóban leöblítette, és átnyújtotta.
– Tessék.
– Nagyon köszönöm. Renáta vagyok – mutatkozott be.
– András Kozma – felelte, és kezet fogtak.
Nevetve indultak vissza a házak felé. Beszélgettek, aztán elköszöntek, ám alig telt el húsz perc, mindkettőjükben ugyanaz a gondolat fogalmazódott meg: sokkal jobb lenne együtt tölteni az estét, mint külön-külön üldögélni a hűvös faházakban.