Öt órakor végül felemelte a telefonját, és nem a régi emberei közül hívott fel valakit. Nem azok közül, akik a félmondatokból is értettek.
Egyetlen számot tárcsázott: Andrásét. A volt nyomozóét, akinek évekkel korábban az életét mentette meg, és akit azóta tudatosan távol tartott az ügyei sötétebb oldalától.
– Tiszta csatornára van szükségem – mondta Márk minden bevezetés nélkül.
András nem kérdezett vissza. Nem firtatta, miért most, miért ilyen hangon.
– Egy óra, és ott vagyok – felelte egyszerűen.
Amíg várt rá, Márk lement a konyhába. Lilla már ébren volt. Az asztalnál ült, és a reggeli után maradt morzsákat gondosan a tenyerébe söpörte, mintha attól tartana, hogy nyomot hagy maga után.
– Haragszik rám? – kérdezte halkan.
– Rád? – lepődött meg.
A kislány bólintott.
– Nem.
– Nórára?
A név úgy akadt meg a torkán, mintha szöget nyelt volna.
– Rá soha.
Lilla összeszorította a száját.
– Akkor kire?
Márk leült vele szemben. Rájött, hogy egy gyereknek nem lehet ugyanazt a nyers igazságot mondani, amit egy felnőtt férfinak.
– Azokra, akik túl sokáig hazudtak – felelte végül.
A kislány elgondolkodott, majd szinte suttogva mondta:
– Tudtam, hogy végül hinni fog neki.
Ez a mondat ütötte ki igazán. Nem a felvétel. Nem Benedek. Hanem az a gyermeki „neki”. Mintha Nóra még mindig ott lenne a szobában. Mintha köztük ülne, és türelmesen várná, hogy a felnőttek végre meghallják azt, amit ő már rég kimondott.
András pontosan hétkor érkezett. Kétszer hallgatta végig a felvételt. Aztán a szokottnál hosszabban nézett Márkra.
– Ha személyesen mész Benedekhez, az gyors lesz. És ostoba – mondta végül.
– És ha rajtad keresztül?
– Akkor lassú. És fájni fog neki.
Márk biccentett.
– Legyen így.
Most halkabban kellett mozogniuk, mint korábban bármikor. Nem azért, mert Márk elfelejtette volna, hogyan kell ügyeket intézni. Hanem mert Lilla ott volt mellette. És innentől minden hiba nemcsak a múltba ütött volna vissza, hanem a jelenébe is.
András elővette a régi baleseti aktát. Megkereste azt a szerelőt, aki annak idején átvizsgálta a Mercedest. A férfi eleinte tagadott. Aztán amikor meglátta a felvétel másolatát, és meghallotta Benedek nevét, hamarabb kezdett sírni, mint beszélni.
Kiderült, hogy a baleset után Balázs emberei keresték fel. Kész szakvéleményt vittek neki. És pénzt. Azt kellett aláírnia, hogy a fékcső gyári hibából, valamint a nedves útfelület miatt adta meg magát.
Aláírta.
Volt egy felesége, aki stroke után lábadozott. És a gyávaságnak szinte mindig akad emberi magyarázata.
De az igazság attól még nem lesz elviselhetőbb.
Ugyanezen a napon eltűnt „Katalin néni”, akinél Lilla lakott. Nem nyomtalanul – megpróbált elutazni.
András emberei az autópályán állították meg. Udvariasan. De egy dossziéval a kezükben. A mappában átutalások szerepeltek a számlájára: apró, de rendszeres összegek az elmúlt nyolc hónapból. Egy Benedekhez köthető fedőcégtől.
Katalin gyorsan megtört. Bevallotta, hogy már egy éve látta Lillát a plüssnyúllal. Szólt róla egy férfinak, aki „a központ ügyeit intézte”. Az többször is visszajött, és arra kérte, figyelje, nem jár-e a kislány a temetőbe. Hogy miért éppen oda, azt Katalin nem tudta. Csak fizettek neki a hallgatásért.
Vagyis Benedek régóta kereste a felvételt. Tudta, hogy nincs nála. Tudta, hogy valahol máshol még él egy bizonyíték.
Ez pedig azt jelentette, hogy Nóra halála számára sosem volt véletlen melléfogás. Egy problémát látott benne, amit végleg el akart takarítani.
Este Márk maga ment be Lillához. Leült mellé a szőnyegre. Zakó nélkül, egyszerű fekete garbóban. A kislány egy régi könyvet színezett ki filctollal, amit Erikánál talált.
– Visszaviszel engem? – kérdezte anélkül, hogy felnézett volna.
Ott volt benne a gyerekek legegyszerűbb mércéje. Nem az, hogy szereted-e. Nem az, hogy hiszel-e benne. Hanem hogy visszaküldöd-e oda, ahonnan egyszer már kimenekült.