– Miért jöttél ide hozzám, anya? – kérdezte Gábor jeges hangon. – Egész életedben Esztert támogattad. Most akkor fordulj hozzá segítségért!
Be sem hívott. Az ajtó küszöbén állt, eszébe sem jutott félreállni, hogy beengedjen. A hangja kimért volt és barátságtalan, a tekintetében pedig semmi melegség nem tükröződött – úgy nézett rám, mintha idegen lennék.
– Kisfiam, komolyan kint hagynád a saját anyádat? – csuklott el a hangom, és kitört belőlem a sírás.
– Anya, ne kezdj érzelmes jelenetbe. Nincs időm fölösleges beszélgetésekre – vágta rá, és már mozdult is, hogy ránk csapja az ajtót.
Ekkor azonban a lakás belsejéből Lilla hangja hallatszott:
– Gábor, kivel beszélsz odakint?
A menyem kilépett az előszobába, meglátott, és meglepetten felkiáltott:
– Mama? Hát maga az? Miért áll odakint a hidegben? Jöjjön be azonnal!
Gábor csak legyintett, majd szó nélkül eltűnt a szobában. Én pedig megkönnyebbülten léptem át a küszöböt, és lehúztam a cipőmet. Őszintén hálás voltam Lillának, amiért beinvitált, mert komoly mondanivalóval érkeztem.
Tisztában voltam vele, hogy vétettem a fiam ellen. De csak most kezdtem igazán felfogni, mennyire.
Két gyermekem van: a fiam, Gábor, és a lányom, Eszter. Valahogy úgy alakult az évek során, hogy minden erőmmel Esztert segítettem, míg a fiam háttérbe szorult. Azt hittem, ő erős, talpraesett, nincs szüksége támogatásra. Most azonban rá kellett döbbennem, hogy mindaz, amit elért, talán éppen azért volt olyan keserű számára, mert közben magára maradt.
Úgy látom, most már azt is értem, hogy Gábor sikerei mögött mennyi dac és bizonyítási vágy húzódott meg. Szinte ellenem dolgozott: meg akarta mutatni, hogy az én támogatásom és pénzem nélkül is boldogul.
Pedig lett volna miből segítenem. Két évtizedet töltöttem külföldön, Olaszországban vállaltam munkát, és tisztességgel kerestem. A fizetésem azonban szinte kivétel nélkül Eszterhez került. Ma már fájdalmas belátni, mennyire egyoldalú voltam. A lányom nemcsak hogy természetesnek vette az áldozatomat, de amikor igazán szükségem lett volna rá, hátat fordított.
Akkor mentem ki Olaszországba dolgozni, amikor Gábor tizennyolc, Eszter pedig tizenhat éves volt. A gyerekek az édesanyámnál maradtak. A férjem addigra már rég kilépett az életünkből. Szűkösen éltünk, és úgy éreztem, nincs más esélyünk a talpra állásra, csak a külföldi munka.
Az első félretett pénzből rendbe tettem a házat: bevezettettem a vizet, korszerűsítettem a fürdőt. Anyám szinte kivirult az örömtől, mert végre emberibb körülmények között élhettünk.
Nem sokkal később Eszter bejelentette, hogy férjhez megy. Alig múlt tizenkilenc. Korainak tartottam, de nem akartam az útjába állni. A vője a faluból való volt, és az esküvő után hozzánk költöztek.
Gábor és a sógora között kezdettől feszült volt a viszony, így a fiam hamarosan megnősült és külön költözött. A menyem, Lilla, árvaházban nőtt fel, szerény körülmények között. Az államtól kapott egy apró kollégiumi szobát, ott kezdték meg a közös életüket.
Eszter viszont egyszerűen rendezte a pénzkérdést:
— Anya, én maradtam itthon, úgyhogy minden támogatás engem illet — mondta határozottan.
A fiam közben hallgatott. Soha nem kért tőlem semmit, és ez valahol megnyugtatott. Továbbra is Eszternek utaltam a pénzt, ő pedig úgy gazdálkodott vele, ahogy jónak látta. Gábor eközben dolgozott, és saját erejéből tartotta el a családját.
Azt hittem, ennél bonyolultabb már nem lehet az életünk, de tévedtem.
Elveszítettem az édesanyámat.
Alig temettük el, Eszter közölte, hogy beadja a válókeresetet. Makacs természet volt már gyerekkorától: ha egyszer eldöntött valamit, nem lehetett eltéríteni.
— Hogyan tovább? — kérdeztem tőle aggódva.
— Veled megyek Olaszországba — felelte váratlanul.
Így hát együtt indultunk útnak. A nehezebb munkákat azonban kerülte: takarításokat vállalt, és amit keresett, szinte teljes egészében elment albérletre és élelemre. Én folyamatosan dolgoztam, a munkaadóimnál laktam, alig költöttem valamire. Az ezer eurós fizetésemet viszont Eszter kezelte, mert azt tervezte, hogy kint veszünk majd egy lakást.
Mivel esze ágában sem volt hazaköltözni, rábeszélt, hogy adjuk el a falusi házunkat. Azt mondta, így gyorsabban összejön a saját otthon ára külföldön.
Csakhogy a ház árából és a félretett pénzből sem futotta mindenre. Már a hitelfelvétel gondolata is szóba került, amikor Eszter ismét férjhez ment. Az új párja kipótolta a hiányzó összeget, és végül megvettek egy szerény méretű lakást.
Akkoriban csak dolgoztam megállás nélkül, és nem gondoltam bele, mi történhet, ha egyszer én kerülök bajba. Pedig nem ártott volna előre gondolkodni, mert nemrég súlyos betegség döntött le a lábamról…
…a lábamról, és egyik napról a másikra képtelenné váltam dolgozni.
Ekkor Eszterhez fordultam, hiszen korábban megbeszéltük, hogy ha baj lesz, számíthatunk egymásra. Ő azonban hűvösen közölte, hogy náluk így is szűkösen férnek el, és talán az lenne a legjobb, ha rendbe hozatnám magam, aztán visszamennék dolgozni. Nem vitatkoztam vele. Csendben tudomásul vettem, amit mondott, és elindultam. Csakhogy már nem volt hová hazamennem – a házat régen eladtuk.
Mindössze a falusi telkem maradt, majdnem egy hektárnyi föld. De azzal is kezdeni kellett volna valamit: vagy túladni rajta, vagy építkezésbe fogni. Pénzem viszont egy fillér sem volt hozzá.
Végső elkeseredésemben felkerestem a fiamat, Gábort, hogy segítsen értékesíteni a telket. Fogalmam sem volt, hogyan tovább. Ő annyira neheztelt rám a múlt miatt, hogy beszélni sem igazán akart velem. A felesége, Lilla viszont szívélyesen fogadott, sőt meglepő javaslattal állt elő.
– Mama, épp telket keresünk Gáborral, házat szeretnénk építeni. Ha önnek is megfelel, felhúzhatnánk az otthonunkat a maga földjén. Amikor elkészül, költözzön hozzánk – mondta kedvesen.
Gábor eleinte morgolódott, de láttam rajta, hogy megmozdítja benne a gondolat. Estére már nyoma sem volt a haragjának.
Lilla nem engedett el aznap: vacsorát tett elém, ágyat vetett, és kijelentette, hogy másnap orvoshoz visz kivizsgálásra.
– Miért teszed ezt értem? – kérdeztem halkan.
Elmosolyodott. – Mert nekem sosem volt édesanyám… most pedig van.
Így történt, hogy a saját lányom hátat fordított, a menyem viszont úgy fogadott be, mintha mindig is a családjához tartoztam volna.