Júlia nem válaszolt. Egyetlen szó sem jött ki a torkán.
Beáta Papp még egy pillanatig állt az ajtó előtt, aztán dühösen megfordult, és kiviharzott a lépcsőházba. A körzeti megbízott megvárta, míg a léptei elhalnak, majd határozottan kopogott.
– Júlia Fülöp? A rendőrségtől vagyok. Bejöhetek?
Júlia kinyitotta az ajtót, félreállt, a rendőr belépett az előszobába.
– Elmentek. Most egy darabig biztosan békén hagyják, de őszintén szólva nem hinném, hogy ez volt az utolsó alkalom.
– Mit tanácsol? – kérdezte Júlia fáradtan.
– Cseréltesse le a zárakat, vagy az egész ajtót. Masszívabbra. Jó minőségűre. És érdemes lenne videós kapucsengőt is felszerelni, hogy mindig lássa, ki áll odakint.
– Rendben. Köszönöm.
– Ha újra felbukkannak, azonnal hívjon minket. Ne álljon szóba velük, és semmiképp ne nyisson ajtót.
– Így lesz.
A rendőr elköszönt és távozott. Júlia bezárta az ajtót, majd a falnak dőlt. A keze remegett, a szíve vadul vert.
Elég volt. Nem várhat tovább. Tenni kell.
Elővette a telefonját, gyorsan megkeresett egy ajtóbeépítéssel foglalkozó mestert, és felhívta.
– Jó napot kívánok. Bejárati ajtót szeretnék cseréltetni. Mikor tudna kijönni?
– Ma este még megoldható, hat óra körül – hangzott a válasz.
– Tökéletes. Akkor diktálom a címet…
Lediktálta az adatokat, megbeszélték az időpontot. Ezután Júlia belépett a telefon beállításaiba, és gondolkodás nélkül letiltotta Beáta Papp, Géza Fehér és Olivér Kozma számát. Csongor Baloghét is, biztos, ami biztos.
Kész. Se hívás, se üzenet. Se követelőzés.
Este pontosan érkezett a mester: alacsony, ötvenes éveiben járó férfi, szerszámosládával és egy katalógussal.
– Nézzük meg, mi van most fent – mondta.
Júlia megmutatta a régi ajtót. A férfi megkopogtatta, alaposan szemügyre vette, majd a fejét csóválta.
– Ez már nem sokat ér. Én inkább ezt javasolnám – mutatott egy fotóra. – Fém, hárompontos zár, megerősített szerkezet. Nehéz feltörni. Videós kukucskáló is szerelhető hozzá.
– Legyen ez. Mikor tudná beszerelni?
– Holnap napközben. Olyan három óra munka.
– Megfelel.
Megállapodtak, a mester elment. Júlia egyedül maradt, de most először nem félelemmel, hanem megkönnyebbüléssel.
Másnap munka közben gyorsan eltelt az idő. A szerelő pontosan érkezett, leszerelte a régi ajtót, és felszerelte az újat: vastag, nehéz fémajtót, három zárbetéttel és kijelzővel.
– Kész is – mondta végül. – Most már biztonságban van. Ha valaki csenget, látni fogja a képernyőn. Akkor is, ha nincs itthon.
– Pont erre volt szükségem. Köszönöm.
Miután a mester elment, Júlia bezárta az ajtót, egymás után elfordította mindhárom kulcsot, majd nekidőlt a hideg fémnek, és elmosolyodott.
Most már senki nem tör be. Senki nem ront rá. Ez az otthon védve van.
Este a kanapén ült egy bögre teával, és az ablakon át figyelte az őszi esőt. Arra gondolt, milyen jó érzés, hogy vége van. Vagy legalábbis majdnem.
A telefon néma maradt. A letiltott számok nem érhették el.
Eszébe jutott Olivér. Vajon mit érezhet most? Szégyent? Haragot az anyja iránt? Vagy teljesen egyetért vele?
Mindegy. Olivér már nem az ő gondja. Nem az ő felelőssége.
Letette a bögrét, körbejárt a lakásban.
Csend volt. Nyugodt, békés csend. Nem kiabált senki az ajtó előtt, nem követelt magyarázatot.
Csak ő volt és az otthona.
Néhány nappal később felhívta egy barátnője.
– Júlia, hallottam, hogy a volt férjed családja megjelent nálad. Igaz?
– Sajnos igen. Kétszer is.
– Borzalmas! Mit akartak?
– Vissza akarták költöztetni Olivért. Azt állították, hogy ez az ő lakása.
– De hát a lakás a tiéd!
– Ők ezt nem hajlandók elfogadni. Beáta szerint elég, hogy valaha ott lakott.
– Képtelenség. Te mit léptél?
– Lecseréltem az ajtót, fémre. Videós kukucskálóval. És minden számukat letiltottam.
– Jól tetted! Azóta kerestek?
– Nem. Remélem, rájöttek, hogy nincs értelme.
– Így legyen. Neked erre nincs szükséged.
– Pontosan.
A beszélgetés végén a barátnő még megkérdezte:
– Nem sajnálod a válást?
Júlia elgondolkodott.
– Nem. Egyszerűen nem illettünk össze. A válás volt a helyes döntés.
– A lényeg, hogy most jól legyél.
– Jól vagyok. Tényleg.
Letette a telefont, és elmosolyodott. Ritkán érezte magát ennyire rendben.
Eltelt egy hónap nyugalomban. Senki nem zaklatta, nem hívta, nem írt. Júlia megszokta az egyedüllétet, sőt, meg is szerette.
Munka után főzött, filmet nézett, olvasott. Hétvégéken barátnőkkel találkozott, moziba ment, sétált a városban.
Az élete helyreállt. Felesleges emberek és felesleges drámák nélkül.
Egy reggel, amikor kilépett a lépcsőházból, Csongor Baloghba botlott. A férfi egy szatyorral állt a bejáratnál.
– Szia – köszönt Csongor.
– Szervusz – felelte Júlia.
Pár másodpercig kínos csend ült közéjük.
– Szeretnék bocsánatot kérni – szólalt meg végül Csongor. – Anyám miatt. Túl messzire ment.
– Az biztos.
– Csak aggódik Olivérért, de ez nem mentség.
– Ebben egyetértünk.
– Haragszol rám?
– Nem. Te legalább próbáltad leállítani.
– Igen… kevés sikerrel.
Júlia bólintott.
– Olivér hogy van?
– Elköltözött. Bérel egy kis garzont. Nem nagy szám, de a sajátja.
– Örülök neki.
– Így jobb neki. Távol anyától.
– Köszönöm, hogy elmondtad.
– Sok sikert, Júlia.
– Neked is.
Csongor elment. Júlia utána nézett, és halványan elmosolyodott. Nem mindenki volt menthetetlen abban a családban.
Este a konyhában ült egy csésze kávéval. Odakint már sötét volt, az októberi este elborította a várost. A szomszéd házak ablakain fények pislákoltak.
Arra gondolt, milyen felszabadító érzés egyedül lenni. Hogy senki nem követel, nem vádol, nem avatkozik bele az életébe.
A lakás az erődje lett. Az a hely, ahol önmaga lehet. Magyarázkodás és megfelelés nélkül.
Csak élni.
És ez volt a legjobb dolog, ami az elmúlt években történt vele.
Az ajtó megvédte a külvilágtól. A letiltott számok nem zavarták. A múlt lezárult.
Előtte pedig ott állt egy új élet. Nyugodt, csendes, a sajátja.
Pont olyan, amilyet mindig is szeretett volna.