A másnap reggel sem hozott megkönnyebbülést. Júlia Fülöp alig pihente ki magát, amikor hirtelen, éles kopogás rázta meg a bejárati ajtót. Nem udvarias csengetés volt, hanem követelőző, dühös dörömbölés, amely azonnal felébresztette. Felült az ágyban, és ösztönösen az órára pillantott. Tíz perc múlva nyolc. Szombat.
A zaj nem maradt abba, sőt, még erőteljesebb lett, mintha az ajtó túloldalán állók attól félnének, hogy nem hallatszanak eléggé. Júlia lassan felkelt, magára kapott egy kardigánt, majd az előszobába ment. A kukucskálóhoz lépett, és belenézett.
A látványtól összeszorult a gyomra. Ismét ott álltak. Beáta Papp elöl, mellette Géza Fehér, mögöttük Csongor Balogh. És most nem voltak egyedül: Olivér Kozma is velük volt. A volt férje zavartnak tűnt, mintha nem tudná, hová nézzen, de egy szót sem szólt.
– Júlia! Nyisd ki az ajtót! – üvöltötte Beáta. – Nem megyünk el!
Júlia nem válaszolt. A hátát az ajtónak vetve állt, és hallgatott.
– Hallasz engem?! Azonnal engedj be! – folytatta a nő egyre ingerültebben.
Válasz továbbra sem érkezett.
– Csongor! Próbáld meg a kilincset! – utasította Beáta parancsoló hangon.
A kilincs lenyomásának tompa hangja hallatszott, majd egy rövid szünet. Az ajtó természetesen zárva maradt, Júlia mindig bezárta.
– Zárva van – mondta Csongor.
– Törd be!
– Anya, megőrültél?!
– Azt csináld, amit mondok! Ez a bátyád lakása!
– Anya, ez nem az ő tulajdona!
– Dehogynem! Itt lakott!
– Attól még nem az övé!
– Hogyne lenne az?! Házastársak voltak!
– Tegnap megmutatták a papírokat. A lakás Júliáé.
– Nem érdekel! Olivérnek joga van hozzá!
Júlia lehunyta a szemét, és lassan megrázta a fejét. Teljes képtelenség. Beáta egyszerűen nem volt hajlandó elfogadni a valóságot.
– Júlia! – most Géza hangja szólalt meg. – Gyere ki, beszéljük meg normálisan! Nem ellenségek vagyunk!
– Igen, lépj ki! – csatlakozott Beáta. – Üljünk le, és rendezzük ezt emberi módon!
Bent azonban néma csend maradt.
– Direkt nem jön ki! – háborgott Beáta. – Gyáva!
– Anya, kérlek, nyugodj meg – szólalt meg végre Olivér. – Ne kiabálj.
– Ne kiabáljak?! És mit csináljak? Nézzem tétlenül, hogy az utcára tesznek?!
– Nem tettek utcára. Nálatok lakom.
– Átmenetileg! Saját lakás kell neked!
– Bérelhetek is.
– Miből? A fizetésed nevetséges!
– Majd megoldom.
– Nem, nem fogod! Túl engedékeny vagy! Ez a… – Beáta ököllel rávágott az ajtóra – ez kihasználta a jóságodat!
Júlia ekkor elővette a telefonját. Gyorsan tárcsázta a körzeti megbízott számát, aki előző nap ott járt, és otthagyta a névjegyét.
– Halló? Júlia Fülöp vagyok. Tegnap volt nálam a volt rokonaimmal kapcsolatban. Megint itt vannak. Ordibálnak, fenyegetőznek, az ajtót akarják betörni.
– Értettem. Azonnal indulok.
– Köszönöm.
Letette a telefont, és figyelt. Kint tovább folyt a veszekedés.
– Csongor, próbáld meg még egyszer! – erősködött Beáta.
– Anya, nem fogok idegen ajtót betörni!
– Nem idegen!
– De az! Nem akarok bajba kerülni!
– Miféle bajba? Ez családi ügy!
– Tegnap már rendőr jött. Mindent elmondtak. A lakás nem Olivéré.
– Nem érdekel a magyarázatuk! Olivérnek nincs hol laknia!
Zaj hallatszott a lépcsőházból, valaki kilépett a lakásából.
– Jó reggelt – szólalt meg egy női hang. – Megkérdezhetem, mi folyik itt?
– Semmi közöd hozzá! – csattant fel Beáta.
– Hogyne lenne közöm? Az egész ház visszhangzik, a gyerekem alszik!
– Akkor aludjon! Nem neki kiabálunk!
– De én hallom!
– Az a maga baja!
– Elnézést – szólt közbe Géza feszengve. – Mindjárt rendeződik, elmegyünk.
– Mikor? Fél órája itt állnak!
– Nem sokára.
A szomszéd bosszúsan felszisszent, majd becsapta maga mögött az ajtót.
– Látod, mit műveltél?! – ordította Beáta Júlia ajtajának. – Miattad áll a feje tetején az egész lépcsőház!
Júlia nem reagált. Türelmesen várt.
Egy újabb ajtó nyílt. Ezúttal egy középkorú férfi lépett ki, telefonját felemelve.
– Mindent felveszek – jelentette ki. – Ha nem mennek el, kiteszem az internetre.
– Csak tessék! – jelentette ki Beáta fennhangon. – Nekem nincs mit szégyellnem! Hadd tudja meg mindenki, milyen lelketlen nő! Kidobta a férjét!
– A saját lakásából – javította ki a férfi. – Ismerem Júliát. A szülei vették neki még a házasság előtt.
– Maga honnan tudja ezt?!
– Elmondta. Jóban vagyunk. Nem úgy, mint maguk vele.
Beáta levegő után kapkodott a dühtől.
– Olivér! Mondd meg nekik! Mondd meg, hogy jogod van ehhez a lakáshoz!
Olivér némán állt, a padlót bámulva.
– Olivér!
– Anya… nincs jogom hozzá. Te is tudod.
– Hogyhogy nincs?!
– A lakást a házasság előtt vették. Én csak ott éltem.
– De a férje voltál!
– Voltam. Már nem vagyok.
– Akkor elfogadod, hogy kidobott?!
– Elváltunk. Júlia nem köteles beengedni.
– Köteles!
– Nem, anya. Nem az.
Beáta kétségbeesetten csapkodott a kezével.
– Összefogtatok ellenem! Mindenki!
Ekkor határozott léptek visszhangzottak a lépcsőn. Megérkezett a körzeti megbízott, ugyanaz az egyenruhás férfi, aki előző nap is intézkedett.
– Jó napot – köszönt nyugodtan. – Úgy látom, megint találkozunk.
Beáta elhallgatott, Géza feszülten biccentett.
– Tegnap világosan kértem, hogy ne jöjjenek ide vissza – folytatta a rendőr. – Miért nem tartották be?
– A fiamnak joga van ehhez a lakáshoz!
– Nincs. A dokumentumokat ellenőriztem.
– De itt lakott!
– Az nem jelent tulajdonjogot.
– Akkor mi igen?!
– Vásárlás házasság előtt, ajándékozás vagy öröklés. Ezek egyike sem áll fenn az ön fiánál.
– Ez igazságtalan!
– Ez a törvény.
Beáta arca vörös lett, az ajka remegett.
– Maga kinek az oldalán áll?!
– A jogén – válaszolta higgadtan a körzeti megbízott. – Ha tovább zavarják a rendet, jegyzőkönyvet veszek fel.
– Vegye csak fel!
– Beáta! – szólt rá Géza fáradtan. – Elég volt!
– Nem! Nem hagyom, hogy a fiamat bántsák!
– Senki nem bántja! Elváltak!
– Miatta!
– Mindketten így döntöttek!
– Hazugság!
Géza legyintett.
– Csinálj, amit akarsz. Én megyek.
Megfordult, és elindult lefelé a lépcsőn. Csongor szó nélkül követte. Olivér még habozott egy pillanatig, anyjára nézett, majd utánuk ment.
Beáta egyedül maradt a rendőrrel szemben.
– Önnek is távoznia kell – mondta a körzeti megbízott határozottan.
– Nem megyek!
– Akkor jegyzőkönyvet veszek fel közrendzavarás és idegen lakásba való behatolás kísérlete miatt.
Beáta elhallgatott, tekintete Júlia ajtajára siklott.
– Ezt még megbánod! – kiáltotta dühösen, mielőtt hátat fordított volna.