A gyomra egy pillanat alatt görcsbe rándult. Mit akarnak ezek itt, ilyen korán?
Az ajtót újra és újra ütötték, egyre hangosabban.
— Nyisd ki! — harsant fel Beáta Papp éles hangja a túloldalról. — Tudjuk, hogy bent vagy!
Júlia mozdulatlanul állt a nappali közepén. Egyetlen porcikája sem kívánta, hogy ajtót nyisson.
— Júlia! Azonnal nyissa ki az ajtót! — csattant fel Géza Fehér, most már nyílt parancsolással.
— Nem megyünk el! — tette hozzá Beáta, mintha ezzel végleg eldöntötte volna a helyzetet.
Júlia a telefonjáért nyúlt. Mély levegőt vett. Kinyisson? Vagy rögtön hívja a rendőrséget?
Az ütlegek olyan erősek lettek, hogy az ajtó is beleremegett.
— Törjétek be! — ordította Beáta Papp. — Ez a fiam lakása! Nincs joga kidobni őt!
— Anya, nyugodj meg — hallatszott Csongor Balogh visszafogott hangja. — Ne csináljunk őrültséget.
— Akkor mit csináljunk?! Nézzük végig, hogy Olivérnek nincs hol laknia?!
— Ez nem megoldás, anya.
— Akkor mondd meg te, mi az!
Júlia fülelt. Csongor halkan beszélt, alig lehetett kivenni a szavait, de Beáta nem volt hajlandó csillapodni.
— Nem! Nem megyek el! A fiamnak joga van ehhez a lakáshoz!
— Beáta, menjünk — próbálta csitítani Géza. — A szomszédok minket néznek.
— Nézzenek csak! Hadd tudja meg mindenki, miféle nő ez!
Júlia ökölbe szorította a kezében a telefont. Beütötte a rendőrség számát, de még nem indította el a hívást. Talán… talán még el lehet simítani.
Az ajtóhoz lépett, és határozottan megszólalt:
— Beáta Papp, menjenek el. Ha nem, hívom a rendőrséget.
Csend lett. Aztán a nő hangja újra felsikoltott:
— Nyisd ki az ajtót! Beszéljük meg normálisan!
— Nincs mit megbeszélni.
— Dehogynem! Jogtalanul elfoglalod a fiam lakását!
— Ez az én lakásom.
— Közös!
— Nem. A házasság előtt vettem.
— De ő itt élt! Akkor joga van hozzá!
— Nincs.
— Van! Bíróságra megyünk!
— Menjenek csak. El fogják veszíteni.
Beáta levegő után kapkodott.
— Te… te… szégyentelen nő!
— Beáta Papp, utoljára mondom: távozzanak.
— Nem megyek! Követelem, hogy nyisd ki!
— Akkor rendőrt hívok.
— Hívd csak! Elmondok mindent, hogyan bántál a férjemmel… a fiammal!
Júlia megnyomta a hívás gombot. Szinte azonnal jelentkeztek.
— Jó napot. A lakásom ajtaja előtt három ember randalírozik, és azzal fenyegetőznek, hogy betörik az ajtót. Kérem, jöjjenek ki.
Lediktálta a címet. Az ügyeletes közölte, hogy körülbelül tizenöt perc.
— Beáta Papp, úton van a rendőrség. Jobban teszik, ha elmennek, mielőtt ideérnek.
— Jöjjenek csak! Nem csináltam semmi rosszat! Csak beszélni akarok!
— Az ajtó betörésével fenyegetőzött.
— Nem fenyegettem! Csak mondtam!
— Ez pontosan annak számít.
Géza Fehér megragadta a felesége karját.
— Beáta, elég volt. Menjünk.
— Nem!
— Beáta!
Csongor is közbelépett, a másik oldalról próbálta elhúzni az anyját.
— Anya, gyere. Komolyan. Ez így nem jó.
— De Olivér…
— Olivér felnőtt ember. Megoldja.
Beáta hol a fiára, hol az ajtóra, hol a lépcsőház végében megjelenő rendőrökre nézett. Az arca vöröslött, a szeme dühösen csillogott.
— Ezt még megbánod, Júlia! — sziszegte.
— Kétlem.
Végül megfordult, és elindult lefelé a lépcsőn. Géza és Csongor némán követték.
A rendőr hadnagy még visszanézett, majd Júliához fordult.
— Ha újra megjelennek, azonnal telefonáljon. Ne nyisson ajtót.
— Rendben. Köszönöm.
Miután magára maradt, Júlia bezárta az ajtót, és a hátát nekivetette. A keze remegett, a szíve vadul vert.
Az egész helyzet abszurd volt. Miféle jogról beszélnek? A papírok egyértelműek, a törvény világos. Beátát azonban nem érdekelte semmiféle jogszabály. Csak azt akarta, hogy a fia visszaköltözzön. Bármi áron.
Júlia bement a hálószobába, leült az ágy szélére, és mélyeket lélegzett. Le kell nyugodnia. Ez csak Beáta szokásos hisztériája. Elmúlik. El kell múlnia.
A nap hátralévő része meglepően békésen telt. Rendbe tette a lakást, főzött magának, megnézett egy filmet. Igyekezett nem visszagondolni a reggeli jelenetre. A telefon néma maradt, senki nem kereste.
Este korán lefeküdt. Kimerült volt, testileg és lelkileg egyaránt.
A következő reggel pedig pontosan ugyanazzal a nyomasztó érzéssel indult, mintha az előző nap meg sem történt volna.