Júlia Fülöp aláírta az utolsó papírokat, majd kilépett az anyakönyvi hivatal ajtaján. Októberi eső permetezett, apró cseppek ültek meg a kabátján, mégsem érzett szomorúságot. Nem nyomta a mellkasát fájdalom, nem gyűltek könnyek a szemébe. Inkább csendes megkönnyebbülés volt benne, egyfajta nyugodt lezárás.
Tíz év házasság ért véget. Nem kiabálással, nem jelenetekkel, nem könnyes veszekedésekkel. Egyszerűen két ember belátta, hogy már nem ugyanabba az irányba tartanak. Olivér Kozma egy héttel korábban összepakolta a holmiját, és elköltözött az édesanyjához. Azt mondta, csak átmenetileg, amíg nem talál magának bérelhető lakást.
A lakás Júliánál maradt. Jog szerint is, erkölcsileg is. A szülei még jóval az esküvő előtt vásárolták neki a kétszobás otthont, amely nyolc éve kizárólag az ő nevén szerepelt. Olivér mindezt pontosan tudta, amikor megházasodtak. Akkor egyiküket sem zavarta. Akkor még biztosak voltak abban, hogy együtt öregszenek meg.
Csakhogy az „örökké” idő előtt elfogyott. Nem volt megcsalás, sem nagy törés. Lassan gyűlt össze a fáradtság. Olivér gyereket szeretett volna, Júlia nem. Olivér a hétvégéket a szüleinél töltötte volna, Júlia inkább csendre és nyugalomra vágyott. Apró különbségek, amelyek végül áthidalhatatlanná váltak. Egy ponton mindkettőjük számára világossá lett: erőltetni nincs értelme.
A válást gyorsan elintézték. Vagyonmegosztásra alig volt szükség. A lakás Júliáé maradt, az autó Olivéré, a bútorokról békésen megállapodtak. Nem maradt harag, sem követelés.
Júlia azt hitte, ezzel lezárult minden. Egyvalamit azonban nem vett számításba: az anyósát.
Beáta Papp már másnap felhívta.
– Júlikám, hát hogy történhetett ez meg? – a hangja szemrehányással volt tele. – Tíz évet éltetek együtt!
– Beáta, Olivérrel mindent átgondoltunk. Közös döntés volt – válaszolta nyugodtan Júlia.
– Miféle közös? Egy családot nem lehet csak úgy eldobni!
– Nem dobtuk el. Elváltunk.
– De meg lehetett volna menteni! Pszichológus, beszélgetések…
– Megpróbáltuk. Sokszor. A döntés végleges.
A vonal másik végén rövid csend lett, majd Beáta hangja keményebbé vált.
– És a lakás? Ugye tudod, hogy Olivért is megilleti?
Júlia összeráncolta a homlokát.
– A lakás az enyém. A házasság előtt vettem. Olivér ezt mindig is tudta.
– De együtt laktatok benne!
– Igen. És?
– Akkor az közös vagyon!
– Nem az. Jogilag sem.
– A törvény egy dolog, a lelkiismeret más! Hogy teheted utcára a férjedet?
– Nem tettem ki. Magától költözött el. Önökhöz.
– Csak ideiglenesen! Saját lakás kell neki!
– Van szülői háza. Önök egy nagy, háromszobás lakásban élnek.
– De ő felnőtt férfi! Kell neki a saját tér!
– Akkor béreljen.
– Miből? Nem keres annyit!
Júlia lassan kifújta a levegőt.
– Ez már nem az én gondom.
– Hogyhogy nem?! Hiszen a felesége voltál!
– Volt. Már nem vagyok.
– Júlia, gondold meg! Engedd vissza! Béküljetek ki!
– Nem.
– Miért nem?!
– Mert nem akarom.
Beáta felháborodva kapkodta a levegőt.
– Önző vagy! Szívtelen önző!
– Így van.
– És a család? Az illem?
– Most mennem kell. Viszontlátásra.
Júlia bontotta a hívást, leült a kanapéra, és megdörzsölte a halántékát. Teljesen kimerítette a beszélgetés.
A következő napokban Beáta rendszeresen telefonált. Reggel és este. Vádolt, könyörgött, követelt. Júlia három napig még felvette, higgadtan ismételgetve, hogy a válás végleges, a lakás nem közös, és Olivér felnőtt ember.
A negyedik napon már nem válaszolt.
Ekkor üzenetek kezdtek érkezni.
„Ez embertelenség! Tíz év után így bánni valakivel!”
„Elvetted a fiam otthonát!”
„A vagyon együtt gyűlt össze!”
„Kötelességed visszaengedni Olivért!”
Júlia elolvasta, majd törölte mindet. Magyarázni hiábavaló volt. Beáta nem érveket keresett, hanem eredményt.
Egy héttel később Olivér hívta fel.
– Júlia… – fáradt volt a hangja. – Tényleg nincs hol laknom.
– Ott vannak a szüleid.
– Igen, de kényelmetlen. Anyám beleszól mindenbe, apám folyton morog. Harminckét éves vagyok.
– Mit szeretnél?
– Visszaköltözhetnék átmenetileg? Amíg nem találok albérletet?
– Nem.
– Miért nem?
– Mert elváltunk.
– De nagy a lakás! Két szoba van!
– Akkor sem.
– Légy már emberi!
– Épp ezért mondok nemet. Nem akarok az exférjemmel élni.
– Csak ideiglenesen!
– Az ideiglenes gyakran évekké válik.
Hosszú hallgatás következett.
– Szóval nem érdekel?
– Nem erről van szó. De a lakás az enyém, és nem szeretném megosztani.
– Anyám szerint köteles vagy.
– Anyád nem jogász.
– Akkor is…
– Olivér, a lakást a házasság előtt kaptam a szüleimtől. Tudod jól, hogy nincs jogod hozzá.
– De ott laktunk!
– Attól még nem lett a tiéd.
– Kegyetlen vagy.
– Nem. Csak nem akarom megnehezíteni a saját életemet.
Olivér nem szólt többet, egyszerűen letette.
Júlia lassan kifújta a levegőt. Rossz érzés maradt utána, de tudta, hogy helyesen döntött.
Két napig teljes csend volt. Júlia már azt hitte, vége az egésznek, hogy Beáta belenyugodott, Olivér pedig talált megoldást.
Szombat reggel azonban éles kopogás verte fel álmából. Fél nyolc volt. Ki jön ilyenkor?
A kopogás újra felhangzott, most már követelőzőbben.
Júlia felkelt, magára kapott egy köntöst, és az ajtóhoz lépett. Benézett a kitekintőn, és a szíve hevesebben kezdett verni: a lépcsőházban hárman álltak, láthatóan nem véletlenül érkeztek ilyen korán.