Ahogy teltek a napok, a lakás teljesen átalakult: már nem egy ideiglenes menedéknek tűnt, hanem igazi otthonná vált. Egyértelmű volt, hogy női kéz tette rendbe a teret, minden apró részlet a gondoskodásról árulkodott. Barnabás Illés és Ilona Orosz szeme csillogott, amikor egymásra néztek. Barnabás lassan ráébredt, hogy egyetlen napot sem tud elképzelni Ilona nélkül. Ilona pedig szinte észrevétlenül kényeztette: házi süteményekkel, finom falatokkal, meleg vacsorákkal.
Nem sokkal később elérkezett Ilona születésnapja. Barnabás alaposan készült: virágcsokrot vett, bort, tortát és édességet, elegáns ruhában állított be hozzá. Az este meghitt hangulatban telt, a vacsora végére pedig Barnabás összeszedte a bátorságát, és megkérte Ilona kezét. Ilona nemet mondani képtelen volt. Barnabás már jó ideje tudta, hogy az életét vele szeretné leélni. Mindketten azt érezték, hogy társra leltek egymásban: hasonló gondolkodás, közös érdeklődés, mély megértés kötötte őket össze.
Egy régi barátjának Barnabás lelkesen mesélt:
— Nevetséges, de majdnem ötvenévesen lettem szerelmes, mint egy kamasz. A szívem kalapál, mintha szárnyakat kaptam volna. Ilona új erőt adott nekem. Újra van kedvem élni, teljes erővel vetettem bele magam a munkába, a vállalkozásom fellendült, még a kis kávézó is újra virágzik. Látod, mire képes a szerelem? Tiszta lappal indultam újra.
A barátja örömmel hallgatta, hiszen látta: Barnabás teljesen megváltozott, mintha kicserélték volna.
Egy este Barnabás óvatosan előállt egy ötlettel:
— Ilonám, mi lenne, ha eladnánk a lakásainkat, és vennénk egy kisebb házat a város szélén? Kettőnknek nincs szüksége nagyra.
— Kettőnknek talán nem — mosolygott Ilona sejtelmesen —, de hamarosan hárman leszünk.
— Hárman? A lányod költözik hozzánk? Az se baj, annál vidámabb lesz — nevetett Barnabás.
— Barnabás… babát várok — mondta Ilona, és elpirult.
— Komolyan? Nem tréfálsz?
— Teljesen komolyan. Apa leszel.
— Akkor azonnal hagyd ott a munkát, pihenj, vigyázz magadra! Mindent megoldok én — jelentette ki határozottan.
— Hadd menjek el legalább a szülési szabadságig — nevetett Ilona boldogan.
Barnabás boldogsága határtalan volt: negyvennyolc évesen először készülhetett apaszerepre.
A lakásokat gyorsan és jó áron adták el, a házvásárlás is szerencsésen alakult. Ilona várandóssága nem volt könnyű, hiszen negyvenegy évesen hordta ki a babát, de végül egészséges kisfiúnak adott életet, aki megszólalásig hasonlított Barnabásra. Teljes lett a boldogságuk. Ilona lánya nyitott szívvel fogadta Barnabást, örült édesanyja boldogságának és az új kistestvérnek is. Barnabás pedig saját gyermekeként szerette a lányt.
— Ilonám — mondta egy este meghatottan —, sosem hittem volna, hogy ötvenhez közel mindent megkapok: szerelmet, családot és egy fiút. Te vagy az én őrangyalom. Most már tudom, hogy soha nem szabad lemondani az életről. Mindig van kiút, csak hinni kell benne.
Egy nap váratlanul összefutott Mónika Királlyal, volt feleségével. Abban a pillanatban odaszaladt hozzá a kisfia, Ilona is melléjük lépett. Barnabás arca sugárzott.
— Ők az én mindenem — mutatta be büszkén. — A feleségem, Ilona, és a fiunk.
Mónikát sokként érte a látvány: Barnabás magabiztos, megnyerő férfi lett, mellette egy gyönyörű nő és egy kisgyerek. Ő maga továbbra is egyedül élt, magányosan. Szó nélkül végigmérte őket, majd sietve elfordult és elment. Barnabásban egy pillanatra felébredt a sajnálat, de gyorsan elillant. Az élete már máshol volt, és végre teljesnek érezte.