Barnabás Illés egy átlagos hétköznap estéjén ért haza a munkából. Bekapcsolta a televíziót, csak úgy szólt a háttérben, miközben ő félig figyelt, félig a gondolataiba merült. Nem telt bele sok idő, amikor határozott csengetés törte meg a csendet. Ajtót nyitott, és az alsó szomszédja állt előtte. A nevét még nem tudta, hiszen nemrég költözött ide, és nem ismerkedett meg mindenkivel, de az arca ismerős volt: egy kedves megjelenésű nő, akivel eddig csak köszönőviszonyban voltak.
A nő láthatóan zaklatott volt.
— Ne haragudjon, hogy így rátörök… a konyhában eltört a csap, ömlik a víz, már mindent eláraszt. Fogalmam sincs, mit tegyek. Hívtam a hibaelhárítást, de alig értem el őket, és csak folyik tovább. Arra gondoltam, talán ön ért hozzá, közel lakik…
Barnabás gondolkodás nélkül kilépett a lakásából, és szinte berohant vele együtt a szomszéd konyhájába. A padlón már állt a víz, minden csúszott, a csap megállíthatatlanul spriccelt. Néhány gyors mozdulattal sikerült elzárnia a főcsapot, majd együtt kezdtek felmosórongyokkal és törölközőkkel küzdeni az elárasztott padló ellen. Mire nagyjából rendbe szedték a helyiséget, megérkezett a szerelő is. Kicserélte az elromlott alkatrészt, ellenőrizte a csatlakozásokat, majd röviden elköszönt és távozott.
Barnabás még maradt segíteni, közben udvariasan bemutatkozott:
— Egyébként Barnabás vagyok. És ön?
— Tudom, hogy Barnabás, a szomszédasszony említette már. Én Ilona vagyok — mosolyodott el a nő.
Együtt arrébb húzták a bútorokat, Ilona feltörölte a maradék vizet, és lassan újra rend lett a konyhában. A nő hálálkodva próbált pénzt nyomni Barnabás kezébe.
— Kérem, fogadja el! Nagyon sokat segített, nem maradhatok adós.
— Ugyan, Ilona, erről szó sem lehet — hárított Barnabás. — Szomszédok vagyunk, ez természetes.
— Akkor legalább maradjon egy teára. Almás pitét sütöttem ma délután.
— A teát és a pitét szívesen elfogadom — nevetett fel Barnabás, hiszen már a folyosón megérezte a friss sütemény illatát.
Ilona egyre szimpatikusabb lett számára. Karcsú, világos hajú nő volt, kék szemmel, negyvenes évei elején járhatott. Barnabás rég nem evett házi kosztot, így jó étvággyal falatozta a pitét.
— Ez valami fantasztikus — tréfálkozott. — Még a végén mindet megeszem.
— Egészségére, sütök máskor is — válaszolta Ilona elégedetten.
A tea mellett beszélgetni kezdtek. Barnabás elmesélte, hogyan került ebbe a lakásba, Ilona pedig megnyílt előtte: a férje nyolc éve halt meg egy autóbalesetben. Van egy lánya, aki Szegeden tanul egyetemen, és a nővérének családjánál lakik, akik segítenek neki.
— Néha azon gondolkodom, hogy eladom ezt a lakást, és utánuk költözöm, ha a lányom végez — mondta csendesen. — Itt már senkim sincs… csak a temetőben a szüleim és a férjem.
Barátnői nem igazán voltak, a kórházban dolgozott ápolónőként, ott inkább munkatársi kapcsolatai alakultak ki. Őszintén beszélt egy rövid kapcsolatáról is, amely gyorsan kudarcba fulladt: a férfi rendszeresen visszajárt az exfeleségéhez, sőt, még az ételeket is Ilona hűtőjéből hordta át.
— Nem sokáig tűrtem — vont vállat. — Megkértem, hogy költözzön el.
Ettől az estétől kezdve Barnabás és Ilona egyre többet beszélgettek. Ilona segített neki végre kipakolni a dobozokat, Barnabás összeszerelte az új szekrényt, és együtt rendezték el a lakást, polcról polcra haladva, mintha lassan nemcsak a tárgyak, hanem az életük is a helyére kerülne.