– Nézed, ahogy szenvedek? – folytatta Sándor Váradi egyre élesebb hangon. – Lilla Balogh, felnőtt férfi vagyok. Ha boldog akarok lenni, pénzre van szükségem. Ez ilyen egyszerű.
Lilla bólintott, bár maga sem tudta, miért teszi. Nem értett egyet, mégis automatikusan engedett. Sándor már az ajtóban állt, amikor még odavetette, mintha csak egy jelentéktelen részlet lenne:
– Holnap reggelre tízezer forintra lesz szükségem. Benzinre meg a saját dolgaimra.
Azzal kiment, Lilla pedig ott maradt a konyhában, a hirtelen rázúdult terhek súlya alatt.
„Honnan szerezzek ennyi pénzt?” – zakatolt benne kétségbeesetten. – „A fizetés még messze van, előleget nem adnak… Kérjek kölcsön Henrietta Szilágyitól?”
Tudta, hogy Henrietta segítene, de azt is, hogy később minden alkalmat megragadna a szemrehányásokra. Talán maradt még valamennyi a félretett tartalékból? Gondolatban végigfutott a rejtekhelyeken, és elszorult a gyomra.
Nem akarta csalódással terhelni azt az embert, akit szeretett, ezért végül összeszedte az összes gondosan eldugott forintját, és odaadta Sándornak a kért összeget.
A következő hetekben azonban ez nem maradt egyszeri alkalom. Sándor apránként, de következetesen csapolta meg Lilla pénzét, közben pedig egyre hangosabban panaszkodott.
– Már megint nincs hús? – zsörtölődött. – Lilla, most különösen fontos, hogy rendesen egyek! Tudod jól, hogy egy férfinak hús kell!
Hol a marhahús? Vagy legalább pulyka? A csirke belsőség már a könyökömön jön ki. Minek veszed egyáltalán? És gyümölcs? Az hol van?!
Lilla némán számolta a napokat, mikor jár le végre Sándor betegszabadsága. Ha nem tér vissza hamar dolgozni, minden igyekezete kárba vész.
A tartozások nőttek, közeledett a lakáshitel esedékessége, miközben Sándor igényei egyre csak gyarapodtak.
Lilla újra és újra átrendezte a fejében a költségvetést, de sehogy sem jött ki a matek. Alig nyolcezer forintjuk maradt a fizetésig, és még a rezsit is be kellett volna fizetni.
– Mit csináljak? – suttogta maga elé, miközben megnyitotta a banki alkalmazást.
A hiteltartozás összege változatlanul ott virított a képernyőn. Fizetést kihagyni nem volt hajlandó. Ennivaló nélkül talán kihúzza, de fedél nélkül semmiképp.
Letette a telefont, mély levegőt vett. Tudta, hogy ezt a beszélgetést nem lehet tovább halogatni.
Felállt a konyhaasztaltól, és elindult a nappali felé – ideje volt finoman jelezni, hogy Sándornak vissza kellene mennie dolgozni, különben együtt süllyednek el.
Épp rendezte volna a gondolatait, amikor meghallotta Sándor hangját:
– Mennyi kell neked, Viktória?
„Ki az a Viktória?” – villant át Lilla fején.
A telefon hangszórója tisztán közvetítette a választ, így Lilla nesztelenül közelebb lépett az ajtóhoz.
– Megint elromlott az autó, Sándor – panaszkodott a női hang. – Olyan ötvenezer forint kellene a javításra.
Sándor felnevetett.
– Rendben van, drágám. Azonnal utalom.
„Drágám?!” – forrt fel Lillában a düh.
Abban a pillanatban kivágta az ajtót. Sándor épp letette a telefont, majd felé fordult, és értetlenül kérdezte:
– Te meg mit csinálsz itt?
– Egy igazán tanulságos beszélgetést hallgattam – felelte Lilla, miközben leült a kanapéra. – Mondd csak, hogy van mostanában Viktória Vincze?
Sándor arca egy pillanatra megfeszült, és Lilla pontosan tudta, hogy ez a beszélgetés most egészen más irányt vesz.