Sándor Váradi időnként tényleg úgy viselkedett, mint egy elkényeztetett kisfiú. A lakás körüli teendők teljes egészében Lilla Balogh vállára nehezedtek. Mosogatásról, porszívózásról vagy a szemét leviteléről szó sem lehetett: Sándor mindig kibúvót keresett, kifogások egész sorát gyártotta lelkesen, csak hogy ne kelljen mozdulnia.
Akadtak napok, amikor Lilla türelme már amúgy is a végéhez közeledett, ilyenkor könnyen felcsattant, és veszekedést kezdeményezett. Azonban ezek a viták sosem tartottak sokáig. Nem volt alkatából fakadóan haragtartó, és a düh nála gyorsabban elpárolgott, mint ahogy megjelent.
Újabb két hét telt el feltűnő nyugalomban. Lilla tudatosan próbálta elhessegetni magától azt a gondolatot, hogy a kapcsolatuk Sándorral egyre inkább zsákutcába fut. Úgy tett, mintha minden rendben lenne, még akkor is, amikor legbelül érezte, hogy valami nagyon nincs a helyén.
Egy pénteki napon Lilla a megszokottnál korábban ért haza: rövidebb munkanapja volt. Ahogy kinyitotta a lakás ajtaját, megtorpant. Ilyenkor Sándor általában még dolgozott, a lakásnak csendesnek kellett volna lennie. Ehelyett dübörgő zene töltötte be a teret.
Óvatos léptekkel indult a nappali felé. Ott találta Sándort, aki felszabadultan táncolt a hangos ritmusra, és láthatóan semmit nem vett észre a külvilágból.
– Sándor? – próbálta túlkiabálni a zenét Lilla.
A férfi összerezzent, majd elkerekedett szemmel nézett rá.
– Te már itthon vagy? Gyere csak ide!
Magához húzta Lillát, és forgatni kezdte. Néhány percig Lilla átadta magát a közelségnek, annak az érzésnek, hogy még mindig fontos lehet. A zene azonban hirtelen elhallgatott.
– Mit eszünk vacsorára? – kérdezte Sándor megszokott természetességgel.
– Fagyasztott pelmenyi lesz. Ma nincs kedvem főzni – vallotta be Lilla.
– Tökéletes!
Lilla átöltözött, majd feltette a vizet főni.
– Egyébként miért vagy itthon ilyen korán? – kérdezte.
– Mától betegszabadságon vagyok – közölte Sándor.
Lilla azonnal felé fordult.
– Tessék? Jól vagy? Mi történt? Miért nem szóltál?
Sándor nevetett.
– Nyugi. Semmi komoly. Na jó, majdnem semmi – mondta, és felhúzta a pólóját, megmutatva a hátán lévő kötést. – Egy kisebb baleset.
– Halálra ijesztettél – sóhajtott Lilla.
– Ne aggódj, strapabíró vagyok!
Két hét telt el azóta, hogy Sándor otthon maradt. Kiderült, valóban nem történt komoly sérülés, de ő úgy döntött, pihenni szeretne, ezért egy ismerős orvossal két hónapra igazolást íratott ki magának.
– Váratlan szabadság – nevezte ezt mosolyogva.
Lilla eleinte bízott benne, hogy ez közelebb hozza őket egymáshoz. Ehelyett Sándor napközben alig volt otthon, esténként pedig ugyanúgy elvárta a vacsorát és a szórakoztatást, mint korábban.
Egy hónappal később újabb „meglepetéssel” állt elő.
– Pénzre van szükségem!
– Micsoda? – kérdezett vissza Lilla döbbenten.
– Pénzre. Ne mondd, hogy elfelejtetted, betegszabin vagyok. Ebben a hónapban alig kaptam valamit. Számítok rád. Együtt élünk, természetes, hogy segítünk egymásnak.
– De… nekünk külön kasszánk van – jegyezte meg Lilla halkan, szinte mentegetőzve.
Sándor gúnyos horkantással reagált, és a tekintete egy pillanat alatt megkeményedett, mintha a vita csak most kezdődne igazán.