Júlia Dunai köpenyének zsebére ki volt hímezve a neve, és a férfi észrevette. El is olvasta, mert amikor megszólította, nem hivatalosan tette: egyszerűen csak úgy mondta, kedvesen, hogy „Júliám”. Ettől a megszólítástól Júlia egy pillanatra meg is torpant belül, bár kifelé semmit nem mutatott.
A férfi attól kezdve szinte állandó vendéggé vált a szalonban. Két-három naponta feltűnt hajvágás ürügyén, amin a lányok jókat derültek a háta mögött. Ő azonban mit sem törődött ezzel, minden alkalommal komolyan kérte:
– Júliám, hagyja most egy kicsit hosszabbra, különben legközelebb már nem lesz mit igazítani. Úgyis visszajövök holnapután, akkor majd a halántékot rendbe szedjük.
Ilyen hűséges vendége Júliának még sosem akadt. Aztán egy este, amikor végzett a munkával és kilépett az utcára, ott találta a férfit a szalon előtt. Leonid Váradi volt az, kissé feszengve, mintha nem lenne hozzászokva az ilyesmihez.
– Nem nőtt még le a hajam, de kifogást sem találtam, hogy beugorjak – mondta zavartan. – Nemigen tudok udvarolni. A feleségem rég elment, és azt hittem, magányosan élem le az életem. Aztán szembejött velem egy ilyen különleges nő… Nem tudom, hogyan tovább, de talán sétálhatnánk egyet?
Attól a naptól kezdve Júlia Dunai és Leonid Váradi rendszeresen találkoztak. Júlia viszont tanácstalan volt: miként mondja el mindezt a gyerekeinek? A kérdés végül nem maradt sokáig nyitva, mert amikor Leonid Matvejevics megkérte a kezét, nem lehetett tovább titkolózni.
– Boglárka, Gergő – szólította meg a lányát és a vejét egy este –, szombaton ebédre vendégünk lesz. Szeretnélek benneteket bemutatni neki.
Amikor elérkezett a szombat, Júlia idegesebb volt, mint bármelyik fontos napján korábban. Boglárka és Gergő maguk készítették az ebédet, Marcell Illés pedig fel-alá szaladgált a lakásban, és folyton kérdezgette:
– Nagyi, miért vagy ma ilyen csinos?
Csengettek. Boglárka ment ajtót nyitni, mert látta, mennyire remeg az anyja. Leonid Matvejevics lépett be virággal és tortával a kezében. Látszott rajta, hogy számára is szokatlan ez a szerep.
– Nos, akkor bemutatom – fordult Júlia a család felé. – Ő Leonid Matvejevics.
– Laci bácsi?! Te meg mit keresel itt? Hát ez nem semmi! – kiáltott fel Gergő.
– Ti ismeritek egymást? – hökkent meg Júlia.
– Persze! Ő a műszakpárom a gyárban. Ebédszünetben mindig neki meséltem az életemről: hogy feleségül vettem azt a lányt, akibe még iskolás koromban voltam szerelmes, hogy van egy fiunk, Marcell, és hogy egyszer jó lenne egy kislány is. Meg azt is mondtam, hogy a anyósom fantasztikus, csinos nő, és Boglárka nagyon hasonlít rá. Egyszer még azt is megkérdezte, hol dolgozik Júlia Dunai. Mondtam neki, hogy egy fodrászszalonban, a Park utcánál, a kis tér mellett. Szóval Laci bácsi, ezek szerint én hoztalak össze a saját anyósommal? – nevetett Gergő elismerően.
Egy hónappal később, szűk családi körben újabb esküvőt tartottak. Leonid Matvejevics pedig arra kérte friss feleségét, hogy költözzön hozzá, és legyen igazi gazdasszonya a lakásának.
Júlia azóta gyakran tréfálkozik:
– Hát milyen vejem van nekem, és milyen ügyes ez a Gergő! Még a végén tényleg „túladott” rajtam!
Boglárkáéknál egy év múlva megszületett a kislányuk, Lilla Erdélyi. A fiatal szülők azonban igyekeznek nem túlterhelni a friss nagyszülőket, Júliát és Leonidot, inkább maguk oldanak meg mindent.
Hadd éljenek csak egy kicsit maguknak az ifjú házasok, legyen idejük bepótolni mindazt, ami eddig kimaradt. Nagyszülők még ráérnek lenni – szeretetből úgyis jut majd mindenkinek.