…két évfolyammal járt alatta. A környéken dolgozik, egy ventilátorokat gyártó üzemben. Egyszer megsérült az ujja, ezért be kellett mennie a rendelőbe, ott futottunk össze. El sem hinnéd, már az iskolában is oda volt értem, csak én akkor észre sem vettem. Kicsi volt még, én meg máshol jártam fejben — mesélte Boglárka nevetve, időnként oldalra pillantva Gergőre. A fiú ilyenkor csendben, kissé meghatottan bólintott, mintha minden szóért hálás lenne.
— Hát akkor fáradjatok beljebb — invitálta őket barátságosan Júlia Dunai, miközben magában azt gondolta, hogy ez a Gergő még most sem tűnik igazán felnőttnek. Inkább afféle nagyra nőtt kamasz benyomását keltette. Boglárka már anya, Marcell hamarosan hatéves, ez a fiú pedig legfeljebb huszonhárom lehet, de kinézetre még annyit sem adna neki.
Az este végére, miután a vendég elbúcsúzott, és a túlpörgött Marcellt végre sikerült ágyba terelni, Boglárka visszatért a nappaliba, és izgatottan kérdezte:
— Na, mit szólsz hozzá? Ugye aranyos? Anya, komolyan mondom, elképesztően jó fej! Láttad, Marcell mennyire ragaszkodik hozzá? Pedig alig párszor mentünk együtt sétálni, de máris tapad rá. És Gergő olyan türelmes vele, annyira jól foglalkozik vele! Képzeld, Marcell még hallgat is rá.
Egy pillanatra megállt, majd új lendülettel folytatta:
— Ráadásul esténként taxizik, mert az esküvőnkre gyűjt. Szeretnénk összeházasodni, és egy ideig itt laknánk. Mit gondolsz erről? Gergő már vett egy szobát hitelre, nem él a szüleivel. Azt a szobát most kiadnánk, és félretennénk egy lakásra. Ő addig is dolgozik, taxizik, és amikor összejön, elköltözünk. Mit szólsz, anya?
Júlia Dunait váratlanul érte ez a szóáradat. Megdöbbentette, milyen hévvel beszél a lánya, milyen csillogással a szemében. Hiszen nem is olyan régen még azt mondta, soha többé nem akar férjhez menni.
Vajon mióta lehetnek együtt, ha már ennyire előre megterveztek mindent?
— Gergővel már négy hónapja járunk — mondta Boglárka, mintha kitalálta volna anyja gondolatait. — Anya, még mindig nem válaszoltál. Mondd, milyen szerinted Gergő?
Úgy nézett rá, mintha a válaszon az egész élete múlna. Júlia egy pillanatig habozott, majd az első, kevésbé bántó mondat csúszott ki a száján:
— Hát… rendes fiúnak tűnik. Csak még nagyon fiatal.
— Rendes? Anya, te el sem tudod képzelni, mennyire az! — lelkesedett tovább Boglárka. — Akkor megbeszéltük, ugye? Gergő hozzánk költözik. A szobájára már vannak jelentkezők.
Júlia majdnem félrenyelt a döbbenettől.
— Hogyhogy ideköltözik? Már most? És mi hogyan fogunk így együtt élni?
Szinte lepörgött előtte az egész élete: ahogy Boglárka megszületett, felnőtt, ahogy hazahozta Zoltán Balázst, aztán megszületett Marcell, majd Zoltán elment. És most, amikor végre valamiféle egyensúly alakult ki, a lánya hirtelen egy új férfit akar beköltöztetni a házba.
— Anya, a szemedből látom, hogy nem örülsz — mondta Boglárka meglepetten. — Ugye nem gondoltad komolyan, hogy én is egész életemben egyedül maradok, mint te?
— De hát te magad mondtad ezt korábban — jegyezte meg Júlia óvatosan.
— Mondtam, igen… — Boglárka sértetten nézett rá. — És akkor mi van? Attól még nem változhatok meg?
Ebben a pillanatban kinyílt a gyerekszoba ajtaja, és az álmos Marcell Illés dörzsölgetve a szemét megjelent a küszöbön.
— Aanya… felébredtem, és nem tudok visszaaludni — nyöszörgött. Aztán hirtelen felcsillant a szeme. — Anya, és Gergő bácsi mikor jön megint?