Reggeli közben Boglárka Molnár váratlan bejelentéssel lepte meg édesanyját, Júlia Dunait. Lágy, kissé sejtelmes hangon fordult hozzá, miközben a kávéját kavargatta:
— Anyucikám, szeretnélek szombaton bemutatni valakinek. Ebédre meghívnám ide, itthon leszel akkor?
— Természetesen itthon leszek — felelte Júlia Dunai gondolkodás nélkül. Nem faggatózott, nem érdeklődött részletek után. Úgy volt vele, majd meglátja, kiről van szó, ha eljön. Mégis, legbelül egy kicsit meglepődött. Boglárka már régóta elvált, és az előző házasságának kudarca mintha teljesen elvette volna a kedvét egy újabb kapcsolattól. Mi változott most meg hirtelen? Talán egy különösen jóképű férfi? Vagy egy tehetős úr? Más magyarázatot nemigen talált.
Hárman éltek együtt: Júlia Dunai, a lánya Boglárka, valamint az unokája, Marcell Illés. A lakás tágas volt, három külön szobával, így mindenkinek jutott saját tér. Amikor Boglárka volt férje, Zoltán Balázs elköltözött, a családban senki sem hullatott könnyeket utána — inkább megkönnyebbülést éreztek.
Marcell gyakorlatilag nem ismerte az apját. Zoltán azonnal visszaköltözött az édesanyjához egy másik városba, ott hamarosan újraházasodott, és a fiát még látogatni sem járt. Néha küldött ugyan némi pénzt, de az inkább jelképes összeg volt. Júlia úgy gondolta, majd az élet elszámol vele; nekik Zoltán nélkül is megvolt mindenük.
Júlia Dunai maga is egyedül nevelte fel Boglárkát. Egész életében fodrászként dolgozott, ráadásul nem messze az otthonuktól. Szerette a munkáját: örömöt jelentett számára, hogy szebbé teheti az embereket. A vendégek gyakran hálából borravalót is csúsztattak a zsebébe, amit sosem utasított vissza — jól jött az a kis plusz.
Eleinte sajnálta, hogy Boglárka nem követte őt a szakmában, hanem az egészségügyi iskolát választotta. Azt szerette volna, ha együtt dolgoznak a szalonban. Idővel azonban belátta, hogy a lánya is megtalálta a maga útját. Boglárka élvezte a munkáját: a rendelőintézetben nővérként dolgozott műszakban, majd munka után kisgyerekekhez járt masszázst tartani, vagy injekciókúrát adott azoknak, akiknek erre volt szükségük.
Évek óta így telt az életük. Júlia munka után bevásárolt hazafelé, sosem feledkezett meg egy péksüteményről az unokájának. Otthon Marcell mindig izgatottan várta a nagymamáját. Boglárka pedig egyik nap a rendelőben dolgozott, másnap pedig házról házra járt a pácienseihez.
A hétköznapjaik békések voltak, összetartóan, szeretetben éltek.
Szombaton, nem sokkal dél előtt megszólalt a csengő. Boglárka azonnal az ajtóhoz sietett. Júlia csak egy pillantást vetett rá: a lánya arca kipirult az izgalomtól, láthatóan gondosan felöltözött. Nyilvánvaló volt, hogy most különösen fontos neki ez a látogatás.
Az előszobából halk suttogás hallatszott, majd hirtelen Marcell füle megütötte valami ismerős. Felcsillant a szeme, és boldogan szaladva kiáltotta:
— Megjött Misi bácsi!
Júliát elöntötte a kíváncsiság, így kilépett a szobájából, arcán barátságos mosollyal.
A tágas előtérben egy fiatal férfi állt, kissé feszélyezetten, de kedvesen mosolyogva. Az egyik oldalán Boglárka ragyogott, a másikon pedig Marcell csimpaszkodott a vendég lábába, a kezét szorongatva.
— Nézd, nagyi, Misi bácsi tényleg eljött! — lelkesedett a kisfiú.
Egyértelmű volt, hogy nem most találkoztak először.
— Jó napot kívánok, Júlia Dunai! — szólalt meg a fiatalember, miközben átnyújtott egy doboz csokoládéval bevont pillecukrot, amit Júlia különösen kedvelt. — Gergő Hegyi vagyok… Boglárkával mi… szóval mi Boglárkával…
— Anyu, ő Gergő — vette át a szót Boglárka kissé zavartan. — Egy iskolába jártunk, csak ő akkor még…
A mondat a levegőben maradt, mintha Boglárka keresné a megfelelő szavakat, és ezzel természetes módon készítette elő a folytatást a következő pillanatokhoz.