— …hallani fogják az egész lépcsőházban — csattant fel Bernadett Kozma, miközben végigmérte a nappalit. — Ne hidd, hogy semmi nem jut el a fülemig.
— Mama, tényleg csak beszélgettünk… — próbált közbeszólni Zoltán Halász, de az anyja egyetlen kézmozdulattal elhallgattatta.
— Egy szót se! Mindent pontosan értettem — vágott közbe élesen. — Renáta Fazekas, ha nem felelnek meg a feltételeim, az ajtó nyitva áll. Fogod magad, és hazamész a szüleidhez vidékre.
— Anya! — Zoltán hangja tiltakozóan csengett, de erőtlenül.
— Mit anya? — fortyant fel az asszony. — Lakást akarok nektek adni, ő meg fintorog, mintha valami alamizsnát kínálnék. Ez hálátlanság, semmi más!
Renáta némán nézte őket: az anyóst, aki látható elégedettséggel uralta a helyzetet, és a férjét, aki képtelen volt akár egyetlen mondattal is megvédeni őt. Ebben a pillanatban kristálytisztán megértette, hogy ez nem egyszeri jelenet. Bernadett Kozma mindig köztük áll majd, és Zoltán soha nem fog kilépni az árnyékából.
— Tudjátok mit? — szólalt meg végül halkan, de határozottan. — Igazatok van. Valóban nem tart vissza senki.
Bement a hálóba, és elkezdte a legszükségesebb dolgait a táskába pakolni. Zoltán rémülten követte.
— Renáta, mit művelsz? Hagyd abba, kérlek! Ez ostobaság!
— Nem ostobaság, Zoltán — felelte nyugodtan. — Csak végre felfogtam, hogy ebben a családban nincs helyem. Itt csak te vagy és az édesanyád.
— De hát házasok vagyunk!
— Papíron talán. A valóságban viszont te még mindig anyuci kisfia vagy, aki egyetlen döntést sem mer meghozni az engedélye nélkül.
Bernadett Kozma az ajtófélfának támaszkodva figyelte őket, arcán elégedett mosollyal.
— Na végre, észhez tértél — jegyezte meg. — Ha nem tudod értékelni, amit kapsz, menj csak. Zoltánkának majd találunk rendesebb feleséget. Jó családból, hozománnyal.
Renáta behúzta a cipzárt, majd lassan az anyós felé fordult.
— Tudja, Bernadett, őszintén sajnálom magát.
— Engem? — horkant fel meglepetten.
— Igen. Annyira retteg attól, hogy egyedül marad, hogy a „szeretetével” megfojtja a saját fiát. Egyszer rá fog jönni, hogy elvette tőle az életét. És akkor gyűlölni fogja önmagát.
— Hogy beszélsz velem?!
— És te, Zoltán… — fordult a férjéhez. — Egy nap megérted majd, mit veszítettél el. Csak addigra már késő lesz.
Ezzel kilépett a lakásból. Zoltán mozdulatlanul állt, mintha földbe gyökerezett volna a lába, miközben az anyja már simogatta is a vállát.
— Ne félj, kisfiam. Úgyis visszajön. Hová menne? Ha meg mégsem, hát annál jobb. Találunk nálánál sokkal megfelelőt.
Renáta az utcára érve mélyet lélegzett. A hideg esti levegő csípte az arcát, de nem bánta. Nem volt terve, és nem tudta, merre tovább. A szülei messze éltek, egy másik városban. Mégis furcsa könnyűséget érzett, mintha hatalmas súlytól szabadult volna meg.
Elővette a telefonját, és felhívta Vivien Deákot.
— Szia, Vivi… Meghúzhatom magam ma nálad? Eljöttem Zoltántól.
— Mi történt? — kérdezte azonnal aggódva.
— Hosszú történet. De most mehetek?
— Persze. Gyere azonnal.
Egy órával később Renáta Vivien konyhájában ült, és mindent részletesen elmesélt. A barátnője csak a fejét csóválta.
— Megmondtam, hogy az az anyós egy időzített bomba. De te hittél benne, hogy majd változik.
— Szerettem őt — sóhajtott Renáta. — Azt reméltem, egyszer önálló lesz.
— Az ilyen férfiak ritkán változnak — mondta Vivien csendesen. — A szomszédom húsz évig tűrte ugyanezt. Negyvenöt évesen lett elege, és elvált.
— Én nem akarok így élni — rázta meg a fejét Renáta.
— Jól teszed. Egyébként… nálunk épp keresnek egy menedzsert. Jó fizetéssel. Érdekel?
— Igen. Megpróbálom — felelte határozottan.
A következő hetek szinte elrepültek. Renáta új állást kapott, kibérelt egy apró garzont, és lépésről lépésre felépítette az önálló életét. Zoltán eleinte naponta telefonált, később egyre ritkábban. Mindig ugyanazt ismételgette: térj vissza, anya megbékélt, aláírjuk az egyszobás lakást, minden rendbe jön, de Renáta pontosan tudta, hogy Bernadett Kozma soha nem engedte volna őket valóban szabadon élni.