Renáta Fazekas hosszasan Bernadett Kozma tekintetébe fúrta a szemét. Abból az előbb még mutatott, mázas „anyai aggódásból” semmi sem maradt. Amit ott látott, az puszta hideg mérlegelés volt, érzelem nélkül.
— Erről beszélnem kell Zoltánnal — mondta végül, majd felállt a székről.
— Beszéld csak meg vele — biccentett az anyós. — Csak ne feledd, a fiam józanul gondolkodik. Tudja, hogy az anyja soha nem vezetné rossz irányba.
Amikor Renáta hazaért, a lakás üres volt. Zoltán még dolgozott. Megfőzte a vacsorát, megterített, aztán leült az asztalhoz, de alig nyúlt az ételhez. Újra és újra a közjegyzői iroda képei villantak fel benne. Három évvel korábban, az esküvőjük idején Bernadett Kozma még kedves, figyelmes nőnek tűnt. Részt vett a szervezésben, segített, ajándékokkal halmozta el őket, és mindenkinek azt mesélte, mennyire örül a menyének.
A házasság után azonban lassan, szinte észrevétlenül megváltozott minden. Először csak apró szurkálódások hangzottak el: Renáta nem főz elég jól, nem elég alapos a takarítás, rosszul választ ruhát. Később szóba került, hogy egy fiatal párnak illene külön élni. Bernadett nagylelkű megoldással állt elő: költözzenek hozzá, amíg megoldódik a lakáskérdés.
Így teltek el az évek. Három év után is ugyanabban a lakásban éltek, és a saját otthon ígérete mindig egy kicsit távolabb került. Egyszer az árakra hivatkozott, máskor a felújítás költségeire. Később már arról beszélt, hogy ajándékba ad nekik egy lakást — de csak akkor, ha bebizonyosodik számára, hogy a házasságuk valóban szilárd alapokon áll.
Az ajtó hirtelen becsapódott. Zoltán Halász fáradtan lépett be, vállán a munka súlyával. A konyhába ment, megcsókolta Renátát, majd teát töltött magának.
— Minden rendben? — kérdezte.
— Komolyan kell beszélnünk — felelte Renáta, és leült vele szemben. — Ma ott voltam édesanyáddal a közjegyzőnél.
— Tudom — bólintott Zoltán. — Mesélte. Aláírtad?
— Zoli, az iratokban egy egyszobás lakás szerepelt a város szélén. Nem az a háromszobás, amiről eddig szó volt.
Zoltán kezében megállt a csésze.
— Tessék? Ez nem lehet… Anyu megígérte…
— Azt mondta, változtak a körülmények. Szerinte most egy egyszobás is bőven elég nekünk. A nagyobbról majd talán szó lehet egy év múlva — ha addig „bizonyítunk”.
Zoltán lassan letette a bögrét, és végigsimított az arcán.
— Lehet, hogy van benne logika. Kezdetnek nem olyan rossz az sem.
— Ezt komolyan gondolod? — Renáta hangja megremegett. — Ez zsarolás. Előbb ígér, aztán új feltételeket szab!
— Ne beszélj így róla — sóhajtott Zoltán. — Ő csak a javunkat akarja. Óvatosságra int.
— Óvatosságra? Három éve az ő szabályai szerint élünk! Ő mondja meg, mi legyen vacsorára, mit vegyek fel, mikor vállaljunk gyereket!
— Csak tanácsokat ad…
— Tanácsokat? Tegnap kidobta a ruhámat, mert szerinte nem volt elég „illő”!
— Hát… tényleg rövid volt — jegyezte meg halkan.
Renáta felpattant, mellkasában forrt a düh.
— Én ezt nem írom alá. Inkább béreljünk valamit, és költözzünk el innen.
— Miből? — Zoltán is felállt. — Az én fizetésem alig elég. A te munkád meg…
— Kerítek teljes állást.
— Anyu szerint egy feleségnek a háztartás az első, nem a karrier.
— Mindig az anyád! — csattant fel Renáta. — Neked nincs saját véleményed?
Zoltán elhallgatott, a padlót nézte.
— Ne veszekedjünk — mondta végül csendesen. — Írd alá az egyszobásat. Több a semminél. Aztán majd alakul.
— Három éve csak ezt mondjuk.
Ekkor kinyílt az ajtó. Bernadett Kozma lépett be, ahogy mindig: kopogás nélkül, saját kulccsal.
— Úgy hallom, itt kiabálás van — szólalt meg fagyosan. — Már a szomszédok is panaszkodtak a hangzavarra.