— „Az édesanyja már minden szükséges dokumentumot ellátott a kézjegyével, már csak az Öné hiányzik” — közölte a közjegyző kimért hangon, miközben az iratcsomót átnyújtotta az asztal felett. A papírok azonban köszönőviszonyban sem voltak azzal, amiről korábban szó esett.
Renáta Fazekas kezében megállt a toll. Valami azonnal gyanússá vált. Visszalapozott az ajándékozási szerződés elejére, majd tovább olvasta a következő oldalt is. A szíve egyre gyorsabban vert: ez nem az az ingatlan szerepelt a leírásban, amelyről korábban megállapodtak.
— Elnézést… itt szerintem tévedés történt — szólalt meg visszafogottan, és felpillantott a szemüveg mögül figyelő idős közjegyzőre.
— Tévedésről szó sincs — vágott közbe egy hűvös női hang a háta mögül.
Renáta megfordult. Az iroda ajtajában Bernadett Kozma állt: kifogástalan megjelenésű, elegáns nő, arcán udvarias, mégis fagyos mosollyal.
— Pontosan ezek az iratok kerülnek aláírásra — mondta Bernadett, miközben beljebb lépett. — Egy egyszobás lakás a város peremén. Egy fiatal házaspárnak bőven megfelel.
— De mi a belvárosi, háromszobás lakásról beszéltünk! Ezt ígérte meg Zoltánnak! — Renáta hangja megremegett, ahogy a feszültség a torkát szorította.
— Megváltoztattam a döntésemet — válaszolta nyugodtan Bernadett, majd kényelmesen elhelyezkedett egy fotelben. — Az a lakás túl nagy lenne nektek. Ha majd család bővül, akkor visszatérhetünk rá.
Renáta lassan letette a tollat. Az ujjai enyhén remegtek az indulattól.
— Ezt én nem írom alá.
— Ahogy gondolod, kedvesem. Akkor viszont nem kapsz semmit — vont vállat az anyós, és már a telefonjáért nyúlt. — Felhívom Zoltánt, majd ő észhez térít.
— Ne tegye. Majd én beszélek vele otthon.
— Otthon? — Bernadett gúnyosan felvonta a szemöldökét. — Úgy érted, abban a lakásban, ahol az én jóvoltomból húzzátok meg magatokat ideiglenesen? Talán érdemes lenne újragondolnod.
A közjegyző zavartan megköszörülte a torkát.
— Talán célszerűbb lenne ezt máshol rendezni — jegyezte meg óvatosan. — Negyedóra múlva új ügyfelem érkezik.
Renáta felállt, magához vette a táskáját, és határozott léptekkel az ajtó felé indult. Bernadett azonnal utána ment.
— Várj egy pillanatot — szólt utána a folyosón. — Beszéljük meg nyugodtan. Üljünk le.
A folyosó egyik padján foglaltak helyet. Bernadett összefonta az ujjait, és magára öltötte a gondoskodó anya jól begyakorolt szerepét.
— Renátám, próbálj megérteni. Én csak a jövőtöket tartom szem előtt. De szeretnék megbizonyosodni róla, hogy valóban te vagy a megfelelő társ a fiam számára.
— Három éve házasok vagyunk — válaszolta halkan Renáta.
— Három év szinte semmi. A barátnőm, Gabriella Szalai például tizenöt év után vált el. Gondold csak el! És végül semmije sem maradt, mert mindent a férje nevére íratott.
— Ennek mi köze hozzánk? Zoltánnal szeretjük egymást.
— A szerelem szép, de nem örök — sóhajtott fel Bernadett. — Én is voltam fiatal. Hittem a nagy ígéretekben. Aztán Zoltán apja lelépett egy másik nővel, amikor a fiunk még gyerek volt. Egyedül neveltem fel, mindent egyedül teremtettem meg.
Renáta hallgatott. A történetet már számtalanszor hallotta, mindig kissé más részletekkel, de a lényeg változatlan maradt: Bernadett mindig hősként állította be önmagát.
— Csak biztos akarok lenni benne, hogy nem hagyod majd cserben a fiamat — folytatta az anyós. — Állapodjunk meg. Aláírod az egyszobás lakás papírjait, és ha egy év múlva is minden rendben lesz köztetek, akkor továbblépünk a nagyobb lakás ügyében.
— Egy év múlva? — kérdezte Renáta hitetlenkedve.
— Igen. Ez teljesen ésszerű feltétel — felelte Bernadett nyugodt mosollyal. — Ennyi idő alatt legalább kiderül, mennyire stabil a házasságotok.