Ilona ekkor már nem azt a férfit látta maga előtt, akitől éveken át tartott, hanem egy összetört, idősödő embert, aki kétségbeesetten próbál még utoljára előnyt kicsikarni a helyzetből.
– Mennyi az ajándékozási szerződés költsége? – kérdezte határozottan.
– Ötezer forint – válaszolta Levente Lengyel, miközben elővette a nyomtatványokat.
– Nekem nincs ennyi nálam…
– Nekem van, anya! – vágta rá Boglárka Molnár, és már nyitotta is a táskáját.
A közjegyző érdeklődve pillantott fel rájuk.
– Akkor tisztázzuk: adásvétel készül, vagy ajándékozás?
Ilona átvette a papírokat. Lassan, alaposan végigolvasta a sorokat. Világos volt minden: a lakás rá eső tulajdoni hányadát a lányának adja át.
– Ajándékozás lesz – mondta, majd aláírta.
Géza Kozma arca egy pillanat alatt kifehéredett, mintha minden vér kifutott volna belőle. A bélyegző tompa csattanással érkezett a papírra.
– Kész – közölte a közjegyző. – Ettől a pillanattól a lakás fele a lánya tulajdona.
– Ilona… mit csináltál? – suttogta Géza.
– Pont azt, amit te terveztél. Csak én nem sunyin – felelte nyugodtan.
– Ez rablás!
– Nem. A részemmel rendelkeztem, ahogy jogom volt hozzá.
Boglárka átvette az iratokat, majd apjára nézett.
– Apa, és most beszéljünk Vivien Váradiról.
Géza összerezzent.
– Kiről?
– Arról a nőről, akivel új életet akartál kezdeni. Szabadon.
– Kitaláció az egész.
– Ne tagadd. Anya mindent hallott.
Géza szó nélkül felpattant, és elindult kifelé. Az ajtóból még visszafordult.
– Ilona, mindent tönkretettél.
– Te rontottad el. Harminc évvel ezelőtt.
Az ajtó becsapódott. Ilona mozdulatlanul ült tovább. Nem sírt. Inkább furcsa, könnyű érzés járta át.
– Menjünk haza – kérte halkan Boglárka.
Az autóban csend volt. Levente vezetett, fütyörészve, mintha csak egy átlagos nap lenne.
– Jól döntött, Ilona – jegyezte meg. – Jogilag is, emberileg is.
– És ha perelni próbál?
– Esélytelen. Most már a lánya beleegyezése nélkül nem mozdíthat semmit.
– A válás?
– El fog válni. De az otthonát nem veheti el.
Otthon Boglárka teát készített. Leültek a konyhában, ahogy régen.
– Anya… szeretted őt valaha?
Ilona elgondolkodott.
– Talán. Vagy csak hozzászoktam.
– Megbántad?
– Nem. Te vagy a lányom. Természetes volt.
– Soha nem küldelek el. Ez mindig a te otthonod marad.
– Tudom.
Este Géza még egyszer visszajött. Leült vele szemben.
– Ilona… talán még vissza lehetne csinálni mindent.
– Nem lehet.
– Viviennel házasságot terveztünk.
– Akkor tedd meg.
– Lakáseladás nélkül nem megy.
– Én meg nélküled is boldogulok.
Géza döbbenten nézett rá.
– Megváltoztál.
– Igen. Végre.
– Adjunk el mindent, vegyünk két kisebbet.
– Nem.
– Miért nem?
– Mert itt akarok élni. És Boglárka is.
Géza egy óra múlva bőrönddel távozott.
– A válópert beadom.
– Rendben.
– Többé ne keress.
– Nem foglak.
A lakásban csend lett. Olyan csend, amilyen harminc éve nem volt.
Egy hét múlva megérkezett az idézés. A válás gyorsan, viták nélkül lezárult. Géza nem követelt semmit.
A bíróság után Boglárka megállt mellette az utcán.
– Na, anya… szabad vagy?
– Az vagyok.
– Milyen érzés?
Ilona mosolyodott.
– Félelmetes. De jó.
Hazafelé a napfényes utcán sétáltak. A ház előtt Ilona felnézett az ablakokra.
– Ugye tényleg maradhatok?
– Ez a mi otthonunk. Közös.
Este teával ült az ablaknál. A telefon hallgatott. A lakás csak róla szólt.
És Ilona ekkor értette meg: ez így van jól.