Géza Kozma láthatóan zavarba jött egy pillanatra, majd gyorsan visszanyerte a fölényét, mintha csak erre várt volna.
– Ilona, utoljára figyelmeztetlek – mondta hideg, parancsoló hangon. – Holnap reggel együtt megyünk a közjegyzőhöz. Aláírod a papírokat, és megkapod, ami jár. Ha nem írsz alá, akkor semmit nem kapsz.
Levente Lengyel nyugodtan, szinte unott hangon szólalt meg:
– Ez nem egészen így működik. A házasság alatt szerzett vagyon fele minden körülmények között a feleséget illeti.
– Te mit okoskodsz itt, te taknyos?! – mordult rá Géza.
– Többet tudok a jogról, mint hinné – felelte higgadtan az ügyvéd.
Ilona Gézára nézett, és hirtelen úgy érezte, idegen ül vele szemben. Tényleg harminc éven át ehhez az emberhez kötötte az életét? Mikor vált ennyire könyörtelenné és számítóvá?
Másnap hajnalban Géza már hétkor felrázta.
– Kelj fel. Tízre ott kell lennünk a közjegyzőnél.
– Nem megyek sehova – válaszolta Ilona fáradtan.
– Ne csináld ezt, Ilona. Menj, készülődj el.
– Azt mondtam, nem megyek.
Géza leült az ágy szélére, és lehalkította a hangját, de a fenyegetés így is világos volt.
– Figyelj rám. Ha önként aláírsz, rendben válunk el. Ha nem, beadom a keresetet kényszerértékesítésre. Akkor nem a felét kapod, hanem jó esetben a harmadát. Rosszabb esetben semmit.
Ilona szíve összeszorult. A férfi magabiztossága megingatta. Mi van, ha tényleg így van? Mi van, ha az ügyvéd nem mondott el mindent?
– És ha aláírom… mennyi pénzt kapok? – kérdezte halkan.
– Az eladásból járó felet. Két és fél millió forintot, tisztán.
Szüksége volt a pénzre. Ha már vége a házasságnak, legalább ne maradjon üres kézzel.
– Rendben. Elmegyek – mondta végül.
A közjegyzői irodában ugyanaz a szigorú tekintetű nő fogadta őket, mint korábban.
– Akkor az ingatlan eladásáról született döntés? – kérdezte tárgyilagosan.
– Igen – felelte Géza. – A feleségem beleegyezik.
– Ilona asszony, megerősíti, hogy hozzájárul az eladáshoz?
Ilona bólintott. A közjegyző eléjük tette az iratokat.
– Ebben az esetben alá kell írnia az értékesítéshez szükséges hozzájáruló nyilatkozatot.
Ilona kezébe vette a tollat. A sorok összefolytak előtte.
– Felhívhatnám előtte a lányomat? – kérdezte bizonytalanul.
– Minek most? – csattant fel Géza. – Teljesen felesleges.
– Csak szólni szeretnék neki.
– Majd utána beszélsz vele.
– Nem. Most akarom.
Elővette a telefonját, és felhívta Boglárka Molnárt.
– Anya, mi van? – szólt bele a lány aggódva.
– A közjegyzőnél vagyok. Alá fogom írni.
– Anya, ne! Megbeszéltük, hogy nem!
– Apád szerint a bíróságon kevesebbet kapok.
– Ne írj alá semmit! Fél óra, és ott vagyok!
– Már késő, Boglárka…
– Várj meg! Kérlek!
Géza kitépte Ilona kezéből a telefont.
– Ne avatkozz bele, Boglárka! Ez nem a te dolgod!
– Apa, add vissza!
– Elég volt ebből a színjátékból.
Kikapcsolta a készüléket. Ilona döbbenten nézett rá.
– Miért tetted ezt?
– Mert csak összezavar. Írd alá végre.
A közjegyző kellemetlenül megköszörülte a torkát.
– Talán érdemes lenne megvárni a családtagot…
– Semmi szükség rá – vágta rá Géza. – Mi döntünk.
Ilona ismét a toll felé nyúlt, de ekkor kivágódott az ajtó. Boglárka rontott be, mögötte Levente Lengyel.
– Anya, állj meg! Ne írd alá!
– Már döntöttem – mondta Ilona bizonytalanul.
– Van más megoldás – vette át a szót az ügyvéd, miközben előhúzott néhány iratot. – Mi lenne, ha eladás helyett ajándékozási szerződést készítenénk?
– Ajándékozást? – kérdezett vissza Ilona.
– A saját tulajdoni részét a lányának ajándékozná. Ebben az esetben a férje egy fillért sem kapna.
Géza felpattant.
– Ez abszurd! Teljesen törvénytelen!
– Egyáltalán nem az – válaszolta Levente nyugodtan. – Minden tulajdonos szabadon rendelkezhet a saját részével.
– Miféle részével?! Az ingatlan az én nevemen van!
– A házasság alatt szerezték. Jogilag fele-fele arányban az önöké.
Ilona szinte megszédült. Nem is volt annyira kiszolgáltatott, mint hitte. Voltak jogai.
– Tehát… a saját felemet odaadhatom Boglárkának?
– Igen. Így a lakás fele az öné marad, a másik fele a lányáé lesz.
– És eladni?
– Csak a lánya beleegyezésével.
Boglárka megszorította az anyja kezét.
– Anya, csináljuk így. Én soha nem tennélek utcára.
Géza arca elsápadt.
– Ne légy naiv, Ilona. A lányod egyszer férjhez megy, és még meggondolja magát.
– Nem fogom – mondta Boglárka határozottan. – Anya, rajtad áll.
Ilona Gézára nézett. Tegnap még félt tőle. Most azonban csak egy zavarodott, sarokba szorított embert látott, aki elveszíteni készül az irányítást.