Az ismerős vállalta, hogy szemmel tartja a lakást, és még aznap este telefonált. Röviden, feszülten beszélt:
– Felhozott egy fiatal nőt, nagy táskával. A villanyt lekapcsolták… ebből az lesz, hogy marad éjszakára.
Zsuzsanna Balog mellkasát jeges szorítás fogta el. A szíve vadul kalapált, hiszen tudta: azon az éjszakán Enikő Budai műszakban van. Nem tétovázott. Kapkodva felöltözött, kilépett az utcára, közben felhívta a lányát, és alig hallhatóan suttogta a telefonba:
– Enikő, rosszul vagyok… mintha a szívem nem bírná. A házad közelében vagyok.
Enikő tizenöt percen belül odaért. Együtt mentek fel, az ajtó kinyílt, és pontosan az fogadta őket, amitől tartottak. Ordítozás, könnyek, a kétségbeesett lány kirángatása a lakásból. Domonkos Kozma félöltözötten hebegve próbált magyarázkodni, de Enikő már nem figyelt rá.
Másnap reggelre kicserélték a zárakat, a kulcsok eltűntek a kezéből, egy héttel később pedig beadta a válókeresetet. Csak jóval később, közel egy hónap múltán ült le Enikő az anyjával őszintén beszélgetni.
– Anya… akkor tényleg rosszul voltál? Vagy csak kitaláltad?
Zsuzsanna a lánya szemébe nézett, majd lassan felsóhajtott.
– Nehéz volt. Ki sejthette volna, kit hoz fel magához?
Enikő bólintott, és erősen magához szorította az anyját – talán hosszú idő óta először.
Befejezésként ez a történet azt mutatja meg, meddig képes elmenni egy anya a gyermeke védelmében. Válságos helyzetekben még egy apró füllentés is pajzzsá válhat. A családi kapcsolatok útján gyakran fájdalmon, hallgatáson és türelmen keresztül vezet az ösvény, hogy a legfontosabb kötelékek megmaradjanak.