A történések innentől szinte menetrendszerűen ismétlődtek: hangos összejövetelek Enikő örökölt lakásában, félmeztelen „modellek” felbukkanása, panaszos telefonok a szomszédoktól. Egy alkalommal Zsuzsanna Balog már nem bírta tovább a folyamatos szemrehányásokat, és bejelentés nélkül betoppant. A nappaliban fiatalok füstöltek vízipipát, sörösdobozok hevertek mindenütt, Domonkos Kozma pedig a társaság közepén állt, pohárral a kezében, mintha ő lenne az est házigazdája.
– Ez meg miféle cirkusz? – robbant ki belőle a felháborodás. – Mindenki kifelé, azonnal!
– Az új művészeti projektünk indulását ünnepeljük – vágott vissza Domonkos. – Sokan irigyelnék ezt az életet!
– Irigykedjenek csak! – csattant fel Zsuzsanna. – Te pedig ragadj felmosót, és súrold fel a padlót, hogy csillogjon! Ilyen mulatság többé nem lesz!
Úgy tűnt, Domonkos elhatározta, hogy mosollyal és hallgatag tűréssel viseli a megpróbáltatásokat. Még egy kiállítására is meghívta az asszonyt. Csakhogy amikor Zsuzsanna félrehúzódott egy sötétebb sarokba, elcsípett egy suttogó párbeszédet.
– Mikor találkozunk?
– Amint Enikő elmegy dolgozni, írok.
– A képeket már elküldtem… hiányzol. Hagyd ott a feleséged.
– Majd meglátjuk – érkezett a közönyös válasz.
Zsuzsanna Balog nem bírta tovább, kilépett az árnyékból. Domonkos még csak meg sem lepődött.
– Panaszkodni mész a lányodhoz? Úgysem hisz neked. Számára te csak az örök elégedetlen vagy, én pedig a kedvenc. Jobb, ha hallgatsz.
Az asszony mégis elhatározta, hogy közbelép: felkeresett egy ismerőst a szomszéd házban, aki késznek mutatkozott segíteni, és ezzel új irányt vett a történet.