A felszín alatt azonban már javában zajlott a néma hadviselés. Zsuzsanna Balog Domonkos Kozmát üres beszédű, hiú szélhámosnak tartotta, aki az aktuális művészeti divatok hullámain próbál fennmaradni. A rikító vörös haja, a kecskeszakállra emlékeztető borosta, a feltűnően csillogó cipők és a véget nem érő szólamok a „teremtő szabadságról” mind egy irányba hatottak: az idegeire mentek.
Újra és újra nekiszegezte a kérdést: mikor szándékozik végre rendes állást találni? Szemére vetette, hogy az ecset nem tart el senkit, a képeiből pedig jó, ha évente egyszer csurran-cseppen némi bevétel. Arra is figyelmeztette, hogy felelőtlen életvitelével lassan feléli a családi kasszát.
– Zsuzsanna Balog – vágott vissza Domonkos rendszerint sértett fölénnyel –, maga ezt nem értheti. Enikő Budainak óriási szerencséje van az én zsenialitásommal. Én a rendszeren kívül létező egyéniség vagyok, maga pedig csak egy unalmas akadékoskodó.
Már az első látogatás alkalmával sikerült megbántania. Zsuzsanna gondosan megsütötte a kacsát, mellé áfonyás pitét készített, mire Domonkos fintorogva közölte, hogy ilyesmit nem eszik: számára a hús gyilkosság, az étel pedig elnehezíti az energiáit.
Nem telt el sok idő, amikor az asszony egy út menti kifőzdében pillantotta meg, amint jóízűen tüntet el egy dupla adag saslikot. A látvány gyanút ébresztett benne: mi mindenről hazudhat még?
Enikő Budai próbálta csillapítani az indulatokat, felvetve, hogy talán tévedésről van szó. Zsuzsanna azonban csak legyintett: ki más hordana neon színű széldzsekit és viselkedne ilyen pávás módon? Innen kezdve az események egyre ismerősebb irányt vettek.