Kora reggel Zsuzsanna Balog remegő kézzel tárcsázta lánya munkahelyi számát. Amikor Enikő Budai felvette, az anyja hangja rekedt volt, szaggatott, mintha minden szó erőfeszítésébe kerülne.
– Enikő, rosszul vagyok… az utcán hirtelen elgyengültem, alig állok a lábamon.
– Anya, hol vagy most? Azonnal kérek engedélyt, indulok! Apát hívtad már?
– A barátaival kiment a nyaralóba, nem veszi fel. A te házad közelében vagyok, de képtelen vagyok továbbmenni.
Negyedóra sem telt el, és Enikő már az anyját támogatva vonszolta be a lépcsőházba. A félelem jeges szorítással ült meg a torkában: az utóbbi időben Zsuzsanna szíve gyakran rakoncátlankodott, és minden ilyen telefonhívás vészjelzésnek tűnt. Amikor végre bejutottak a lakásba, Enikő a kulcsot a zárba illesztette, majd hirtelen megtorpant.
A hálószoba felől oda nem illő, félreérthetetlen neszek szűrődtek ki. Egy pillanat múlva feltépte az ajtót, és megpillantotta a férjét, Domonkos Kozmát – akit a család gúnyosan csak „nagy művésznek” nevezett –, amint kapkodva bújik ki a takaró alól. Utána egy idegen nő ugrott fel az ágyról, sietve szedegetve össze a holmiját.
– Te?! – Enikő hangja remegett az indulattól. – Azt mondtad, egész éjjel a műteremben voltál! Az anyámat meg üldözési mániásnak nevezed!
– Ne csinálj jelenetet – motyogta Domonkos, a takaróval próbálva eltakarni magát. – Ilyesmi előfordul. Alkotók vagyunk… ihlet, fellángolás, pillanatnyi késztetés.
– Fellángolás?! – csattant fel Enikő. – Öltözz fel, és tűnj el az anyádhoz! Vagy a fagyos műterembe, ott gyárthatod a „remekműveidet”!
A lakás levegője megfeszült, és már ekkor érezni lehetett, hogy az anyós és a vő között kibontakozóban van egy sokkal mélyebb és keményebb konfliktus.