Erika Hegedűs tovább festette a jövőt, mintha egy gondosan megkomponált képeslapot tartana Lilla Fodor elé.
– Csak képzeld el: a saját házadban élsz majd! – lelkendezett. – Nem is akárhol, hanem itt, a városban, egy csendes kertvárosi részen. Igaz, az épület nem új, de a tiéd lesz! Saját udvarral, virágokkal, hellyel egy hintának. Nyáron kiülsz a tornácra, teát kortyolsz, hallgatod a madarakat… Az anyád mindig azt akarta, hogy neked jusson a legjobb az életben.
Olyan meggyőzően beszélt, olyan meleg fénnyel a szemében, hogy Lilla hitt neki. Hitt, mert hinni akart. Mert nem maradt más kapaszkodója. Mert ez volt az utolsó szál, amely még összekötötte valamiféle normális élettel.
Követte Erikát mindenhova: a gyámhivatalba, a közjegyzőhöz, a bankba. Aláírt iratokat anélkül, hogy elolvasta volna őket. Oda tette a kézjegyét, ahová mutatták. Közben Erika szemébe nézett, amelyek ezekben a pillanatokban gondoskodást sugároztak. Nem sejtette, hogy minden egyes aláírással a saját katasztrófáját hitelesíti.
Eltelt egy hónap. Erika épp kartondobozokba gyömöszölte a holmiját, amikor ünnepélyes hangon kijelentette:
– Na, Lillácska! Megvan a ház. Költözünk!
A kertvárosba érkeztek, ahol szűk utcák kanyarogtak egymásba, és az aranyozott kapus új villák mellett földből kinőttnek tűnő, roskatag házak álltak. Az ő „új otthona” az utca végében bújt meg: ferdén álló falakkal, lepattogzott festékkel, elgörbült kapuval, amely úgy nyikorgott, mint egy haldokló sóhaja. Az udvart derékig érő gaz verte fel. Odabent bűz fogadta: rothadás, dohszag, a falakon kúszó penész fekete csíkjai, mintha könnyek lettek volna. A tapéta levált, alóla korhadt deszkák bukkantak elő. A mennyezetről egyetlen izzó lógott csupasz vezetéken, baljóslatúan, mint egy felakasztott test.
Lilla a szoba közepén állt, arcán végiggördültek a könnyek, összekeveredve porral és mocsokkal.
– Erika néni… hát azt mondtad… kert… virágok… hinta…
Erika arca eltorzult. A tekintete megkeményedett, összeszűkült.
– Elég a nyafogásból! – ordította. – Nem látod? Van ház? Van. Tető a fejed felett? Az is van. Árva vagy, nem jár több! Az iskola közel van, gyalog is elérsz. Ha meg nem tetszik, mehetsz az utcára! Én vagyok a gyámod, én döntöm el, mi jó neked!
Abban a pillanatban Lilla megértette: becsapták. De már túl késő volt.
Erika mindent előre kitervelt. Talált egy eladót – egy lecsúszott férfit, aki pár ezer forintért bármit aláírt. A szerződés hamis volt, az ár húszszorosára felduzzasztva. Ezt az iratot mutatta be a gyámhivatalban. A hivatal, látva a papíron szereplő „kedvező üzletet” és a „lakhatási körülmények javítását”, jóváhagyta, hogy Lilla számlájáról felvegyék a pénzt.
A valóságban Erika aprópénzt adott az eladónak, a különbözetet – milliókat – pedig zsebre tette. A lány pénzéből vett egy omladozó viskót, miközben ő maga meggazdagodott.
Ettől kezdve Lilla élete véget nem érő rémálommá vált. Minden nap kínzás volt. Minden falat kenyér mellé megalázás járt.
– Egyél, te semmirekellő! – vicsorgott Erika. – Minden pénzem rád megy! Azt hiszed, ingyen etetlek?
Lilla javította az ablakokat, rongyokkal tömte be a réseket, vizet hordott a közkútról, mert a cső már az első héten szétrepedt. Erika eközben üzleteket járt, drága ruhákat vásárolt, és a barátnőinek dicsekedett, hogyan „mentette meg” az unokahúgát.
Lilla hallgatott. Tűrt. Megtanult túlélni.
Elérkezett a tizennyolcadik születésnapja. Felvette az egyetlen vállalható ruháját, kitakarított, várt. Legalább egy szót. Egy köszöntést. Egy pillantást.
Ehelyett Erika egy por- és hazugságszagú mappát nyomott a kezébe.
– Tessék, az iratok. Felnőtt lettél. A ház a tiéd, megvettem neked, ahogy ígértem. Én szabad vagyok. A pénz? – legyintett. – Minden elment. Rád, a házra, az eltartásodra. Örülj, hogy nem raktalak ki hamarabb!
Az ajtó becsapódott. Lilla egyedül maradt. A széthulló házban. Pénz nélkül. Család nélkül. Jövő nélkül.
De nem tört meg.
Túlélte.
Három munkát vállalt. Nappal felszolgáló volt egy olcsó étkezdében, ahol a vendégek a földre köpködtek és üvöltöttek: „Hé, te buta, kihűlt a kávé!” Este irodákat takarított, térden csúszva súrolta a foltokat, klórszagot lélegezve, miközben mások hazamentek a családjukhoz. Éjszaka pedig tanult. A konyhaasztalnál, kihűlt kávéval, tankönyvek fölé görnyedve, miközben a sorok összefolytak a fáradt szeme előtt. Olvasott, újraolvasott, jegyzetelt, küzdött.
És egy napon győzött.
Jogászdiploma, kiváló eredmények. Állás egy nagy cégnél, majd saját praxis. Szakterülete az ingatlanjog lett. A város egyik legelismertebb ügyvédjévé vált. Ügyfelek bízták rá milliós ügyleteiket, honoráriumai egész osztályok fizetésével értek fel.
Ám a fényes cipők, a szigorú kosztüm és az üzleti hidegség mögött tovább vérzett egy seb: az árulás fájdalma, a magány emléke, annak a lánynak a sebesült lelke, aki egykor egy omladozó szoba közepén állt, és még nem sejtette, hogy az igazság egyszer újra utat talál hozzá.