A novemberi ég ólomsúlyként nehezedett a temető fölé, mintha egy alacsonyra ereszkedett, szürke mennyezet nyomta volna össze a világot. Az eső épp csak elállt, de a levegőben ott maradt a nedvesség, a csontig hatoló hideg és az elmúlt napok elviselhetetlen terhe. A tizennégy éves Lilla Fodor egy frissen felhányt sír előtt állt. Törékeny volt, akár egy viharban hajladozó fűszál, és reszketett a vékony kabátjában, amely már rég nem védte meg a szél jeges szúrásaitól. A talaj a lába alatt még nem ülepedett meg, dohos, nyirkos szagot árasztott, amelyben keveredett a föld és a halál keserű emléke. Előtte két kereszt magasodott. Két név. Két élet, amelyet egyetlen pillanat alatt oltott ki egy kegyetlen autóbaleset, őt pedig ott hagyta egy romokban heverő világ közepén.
Az a világ, amelyben addig felnőtt, nevetett, tervezett és szeretett, egyik napról a másikra megszűnt létezni. Széthullott, mint egy kártyavár, darabokra robbant, és minden szilánk mélyen belevágott a lelkébe. Már nem volt az a kislány, aki az iskolában mosolygott, a füzetei szélére szívecskéket rajzolt, és az egyetemről, a szerelemről, egy majdani családról álmodozott. Most árva volt. Egyedül maradt. Elhagyatva. Ebben a hatalmas, közönyös magyar városban, ahol mindenki sietett a maga dolgára, és senki sem vette észre őt, mindössze egyetlen ember maradt, akihez kapaszkodhatott: az édesanyja nővére, Erika Hegedűs.
Nemcsak a vér köteléke fűzte őket össze, hanem a lakás is – a nagymama öröksége, egy szűk, kétszobás otthon, ahol Lilla egész gyermekkorát eltöltötte. A falak minden sarka emlékeket őrzött: ott tanult meg olvasni, ott nevetett a szüleivel, ott sírta tele a párnáját, amikor először lett szerelmes. Most ez maradt az egyetlen biztos pont az életében.
A temetőben Erika olyan erővel ölelte magához Lillát, mintha attól rettegne, hogy ő is eltűnik. A vállai rázkódtak a zokogástól, a könnyei a lány hajára hullottak.
– Kicsim, drágám, ne félj – suttogta, miközben szorosan fogta Lilla ujjait. – Nem hagylak magadra. Itt vagyok. Mostantól velem élsz. Együtt maradunk. Én vagyok a családod.
Ezek a szavak meleg fénysugárként hatoltak be a jeges ürességbe. Lilla kétségbeesetten kapaszkodott beléjük, mint fuldokló az utolsó szalmaszálba a tomboló vízen. Hinni akart. Azt akarta gondolni, hogy létezik még szeretet, törődés, melegség ezen a világon.
Egy hét sem telt el, és minden megváltozott.
A részvétnyilvánítások elcsendesedtek, a telefon elnémult. Az otthon, amely menedéknek tűnt, fagyos börtönné vált. Erika már nem sírt. Hideg lett, éles hangú és türelmetlen. Lilla többé nem unokahúg volt, hanem ingyen munkaerő.
A reggelek parancsszóval indultak: „Kelés! A padló nem tisztul meg magától!” Az esték csontig hatoló kimerültséggel értek véget. Mosott, súrolta a csempét, krumplit pucolt addig, míg véres hólyagok nem jelentek meg a kezén, zsíros edényeket dörzsölt, mintha a szennyeződés örökre a bőrébe ivódott volna. Igyekezett. Hasznos akart lenni, kiérdemelni egyetlen kedves szót, egy pillantást, amelyben gondoskodás csillan.
Válaszul többnyire csendet kapott. Vagy egy odavetett mondatot: „Mit álldogálsz? Gyorsabban!”
Erikának volt egy fia, Marcell Németh. Az egyetlen gyereke, a büszkesége, az univerzumának közepe. Budapesten tanult, egyetemista volt, élte a maga színes, szabad életét. Szünetekben hazajött, drága ajándékokat hozott az anyjának, mesélt előadásokról, bulikról, új ismerősökről. Lillára úgy nézett, mint egy bútordarabra. Szótlanul. Érdektelenül. Egy felesleges tárgyként, amely ugyan útban van, de munkára még megfelel.
Marcellt teljesen lekötötte a saját fiatalsága és ambíciói. Mit sem törődött azzal a csendes lánnyal, aki a háttérben maradt, némán ette a maradékot a tányérjáról, és utána eltakarított.
Egy este, amikor Lilla görnyedten sikálta a mosogatóban az utolsó serpenyőt, Erika hirtelen mellé lépett. Leült egy székre, mint egy trónra, kezébe vette a finom porceláncsészét a drága bergamottos teával, megkeverte, és a fény csillanásain át nézett a lányra.
– Lillácska – kezdte, és a hangja váratlanul mézessé, simulékonnyá vált. – Gondolkodtam egy kicsit… Szűk itt nekünk. Te is nősz, szükséged lenne saját térre. Egy külön szobára. Egy zugra, ahol tanulhatsz, álmodhatsz, önmagad lehetsz.
Ápolt kezét Lilla vizes, kipirosodott kezére tette, a letört körmök fölé.
– Beszéltem a gyámügyesekkel. Rendes emberek. Egyetértenek velem: mindenkinek jobb lenne, ha eladnánk a nagymama lakását… és vennénk neked egy saját házat.
Lilla megdermedt. A rongy kicsúszott az ujjai közül. A levegő megállt körülötte.
– Eladni… a lakást? És házat venni? – suttogta, mintha attól félne, hogy a szavak méregként marják szét a nyelvét.
– Igen, a közös lakásunkat – javította ki Erika Hegedűs, miközben lassú, magabiztos mosoly ült ki az arcára, amely már előrevetítette, hogy a következő pillanatokban olyan ígéret hangzik el, amely mögött egészen más szándék lapul.