Erre a kérdésre már nem érkezett válasz. Erzsébet Király arca elsápadt, mintha hirtelen elszállt volna belőle minden erő.
— De hát… mi ezt megbeszéltük… — bukott ki belőle halkan.
— Semmit sem beszéltünk meg — zárta rövidre Béla Halász ridegen. — Önök felvetették, hogy bemutatják egymásnak a fiatalokat. Udvariasságból rábólintottunk. Esküvőről, eljegyzésről szó sem volt.
A találkozó innentől kezdve gyorsan és kínosan ért véget. Marcell Farkas az édesanyjával együtt némán lépett ki az épületből. A levegő fülledt volt, mégis hidegnek tűnt. Erzsébet az egész úton hallgatott, ajkai vékony vonallá préselődtek. A férfi az autó ablakán bámult kifelé, és pontosan tudta: üres kézzel távozik.
Eszter nélkül.
Viktória nélkül.
Esküvő nélkül.
Jövőkép nélkül.
Néhány nap múlva már a környéken is szárnyra kaptak a hírek. A lépcsőház előtt összegyűlt szomszédasszonyok összesúgtak, amikor Erzsébet elhaladt mellettük.
— Hallottad? Marcell esküvője füstbe ment!
— Komolyan? Mi történt?
— Azt beszélik, a menyasszony lefújta az egészet és lelépett. Az anyja meg próbált neki jobb partit találni, de nem jött össze.
— Hát ez szép… És Marcell?
— Olyan, mint aki elveszett. Azt mondják, Eszter mindenkin túljárt. Ügyes nő!
Erzsébet hallotta ezeket a félmondatokat, és belül forrt a dühtől. Otthon a fia kedvetlenül ült, a munkájára képtelen volt koncentrálni, minden mozdulata fáradtságot árult el. Az anya próbálta vigasztalni, de még a saját fülének is üresen csengtek a szavai.
Közben Eszter Illés már a bőröndjét pakolta. Adrienn Papp az ajtófélfának dőlve figyelte.
— Biztos, hogy elmész? — kérdezte óvatosan.
— Teljesen biztos — válaszolta Eszter, miközben gondosan hajtogatta a ruhákat. — Az utazás ki van fizetve, a jegyek megvannak. Kár lenne veszni hagyni.
— De hát ez lett volna a nászutatok…
— Ez most az én utam — mosolyodott el Eszter. — És őszintén? Így talán még jobb is.
Lezárta a bőröndöt, majd a barátnője felé fordult.
— Köszönök mindent, Adri. A támogatást, a lakást, meg azt is, hogy nem faggattál.
— Ez természetes — ölelte meg Adrienn. — Pihenj, és felejtsd el azt az idiótát.
Másnap reggel Eszter Split felé repült. A gép emelkedett, a város egyre kisebb lett alatta. Az ablakon kifelé nézve azt érezte, mintha minden megtett kilométerrel könnyebb lenne a mellkasa.
A szálloda barátságos volt, a szoba tágas, az erkélyről a tengerre nyílt kilátás. Átöltözött, majd kilépett a friss levegőre. A nap épp lebukóban volt, az ég narancsos és rózsaszín árnyalatokban izzott. A hullámok egyenletesen érték el a partot, a szél sós illatot hozott.
Eszter a korlátnak támaszkodva mosolygott. Nem erőltetetten, nem udvariasságból. Csak úgy. A naplementére és arra az új életre, amely észrevétlenül elkezdődött.
A napok gyorsan peregtek. Séták a tengerparton, úszás, kis éttermek, helyi ízek. Megismerkedett néhány turistával Pécsről, együtt mentek kirándulni. Esténként a parton ült, könyvet olvasott, amit hónapok óta csak kerülgetett.
A telefonja végig kikapcsolva maradt. Nem akart üzeneteket, hívásokat, múltbéli hangokat. Ez az idő csak róla szólt.
Az utolsó estén újra lesétált a partra. A nap aranyhidat rajzolt a vízre. Leült a homokba, átölelte a térdeit, és a horizontot figyelte.
Odabent sok minden átrendeződött. A fájdalom, amitől tartott, nem érkezett meg. Helyette nyugalom és bizonyosság költözött belé. Az az érzés, hogy jó döntést hozott. Hogy időben kilépni nem gyengeség, hanem bátorság. És hogy mások szabályai szerint élni nem lehet, ha önmaga akar maradni.
Marcellre gondolt, és halványan elmosolyodott. Vajon milyen most az élete? Viktóriával, aki korántsem volt olyan egyszerű eset? Az anyjával, aki mindent irányítani akart? Már nem számított. Az a fejezet lezárult.
Felállt, leporolta a ruháját, és visszaindult a hotel felé. Másnap korán kelt, a bőrönd már majdnem üres volt. Kevés holmit vitt magával — de a legfontosabb ott volt benne: az érzés, hogy mostantól a saját szabályai szerint él.
Egy hét múlva visszatért. Adrienn virággal várta a repülőtéren.
— Na, feltöltődtél?
— Nagyon — mosolygott Eszter. — Köszönöm, hogy kijöttél.
— Bármikor. És mi a helyzet a lakással?
— Már megvan — felelte Eszter. — Tegnap beszéltem a tulajjal. Kis garzon, metró közelében. Két nap múlva költözöm.
— Gyors vagy — nevetett Adrienn.
— Menni kell tovább — vont vállat Eszter.
A következő hetek az új otthon berendezésével teltek. Úgy alakította ki a teret, ahogy neki tetszett. Visszatért a munkába, találkozott a kollégákkal. A főnöke előléptetést ajánlott, amit gondolkodás nélkül elfogadott.
Egy este ismeretlen szám jelent meg a kijelzőn.
— Halló?
— Eszter? Itt Erzsébet Király… — a hang feszülten csengett. — Beszélnünk kellene Marcellről. Nagyon nehéz neki most, és…
— Erzsébet — szakította félbe nyugodtan Eszter. — Ez már nem az én ügyem. Önök választottak más utat. Sok szerencsét kívánok.
— De…
Eszter bontotta a vonalat, majd törölte a számot. A telefon az asztalra került. A múlt lezárult. Előtte pedig egy új élet állt — és minden jel arra utalt, hogy izgalmas lesz.