A csend azonban nem tartott sokáig. A telefon kijelzője újra és újra felvillant: rokonok, barátok, kollégák próbálták elérni. Mindenki tudni akarta, mi történt, mi áll a hirtelen döntés mögött. Eszter Illés azonban senkinek sem válaszolt. Nem volt ereje magyarázkodni, nem akart részvétet hallgatni, de szemrehányásokat sem tűrt volna el. Egyszerűen lezárta magában az egészet.
Aznap este Marcell Farkas neve jelent meg a kijelzőn. Eszter hosszú másodpercekig nézte a feliratot, majd egyetlen mozdulattal elutasította a hívást. A férfi nem adta fel: újra próbálkozott, majd még egyszer. A nő mindegyik alkalommal hagyta kicsengeni. Végül egy üzenet érkezett: „Eszter, kérlek, vedd fel. Beszélnünk kell.”
Eszter ujjai gyorsan mozogtak a képernyőn. „Nincs miről beszélnünk. Élj boldogan Viktória Fazekassal.” Miután elküldte, gondolkodás nélkül letiltotta Marcell számát.
Másnap reggel első útja az ékszerüzletbe vezetett. A táskájából elővette a kis dobozt az eljegyzési gyűrűkkel, és letette a pultra. Hangja nyugodt volt, amikor megszólalt.
— Szeretném visszahozni ezt a vásárlást. A blokk megvan, és még bőven határidőn belül vagyok.
Az eladó rápillantott a gyűrűkre, majd Eszterre. Az arcán együttérzés suhant át, de kérdéseket nem tett fel. Ellenőrizte a bizonylatot, kitöltötte a papírokat, végül átnyújtotta a visszavételi elismervényt.
— Az összeg három munkanapon belül megérkezik a kártyájára.
— Köszönöm — felelte Eszter.
Amikor kilépett az üzletből, érezhetően könnyebb lett a lelke. Egy teherrel kevesebb. Következő állomása az étterem volt. Az adminisztrátor a hallban fogadta, majd beinvitálta az irodába.
— Megkaptuk az e-mailjét az esküvő lemondásáról — kezdte, miközben elővette a szerződést. — A feltételek szerint az előleg nem jár vissza, viszont mivel időben jelezte a lemondást, a befizetett összeg felét visszatérítjük.
— Rendben van — bólintott Eszter.
A papírmunkát gyorsan elintézték, és alig fél órával később az összeg már vissza is került a számlájára. Az étteremből kilépve a megálló felé indult, útközben pedig felhívta azt az ügynökséget is, ahol a ceremóniamestert rendelték. Ott is beleegyeztek, hogy valamennyit visszautalnak — igaz, jóval kevesebbet, mint a felét.
Estére minden pénzügyi kérdés pont került. Eszter Adrienn Papp lakására tért vissza, és szó szerint beesett a kanapéra.
— Elfáradtál? — kérdezte Adrienn, miközben egy csésze teát tett elé.
— Teljesen kimerültem — vallotta be Eszter. — De legalább mindent elrendeztem. Holnap lakást kezdek keresni.
— Ne siess el semmit. Maradj nálam addig, ameddig csak kell. Nekem nem teher.
— Köszönöm, Tani. Kevés ilyen barát van.
Az este folyamán Eszter még megfogalmazott egy rövid üzenetet a vendégeknek. Semmi magyarázat, semmi részletezés: „Az esküvő elmarad. Köszönöm a megértést.” Elkuldte mindenkinek, aki a meghívottak listáján szerepelt, majd ismét lenémította a telefonját. Nem akart kérdésekre válaszolni.
Ezalatt Marcell telefonja megállás nélkül csörgött. Először az étterem adminisztrátora hívta, hogy tájékoztassa: a bankettet a menyasszony kérésére törölték. Utána a ceremóniamester írt, valóban lefújták-e az eseményt. Nem sokkal később a virágos is jelentkezett, jelezve, hogy a csokorrendelést visszamondták.
Marcell kétségbeesetten újra és újra tárcsázta Esztert. Hosszú csengés, majd megszakadás. Még egy próbálkozás — ugyanaz. Üzenetet küldött, aztán még egyet. Válasz nem érkezett. A pánik egyre jobban elhatalmasodott rajta. Mi történik? Hogy tudta Eszter ilyen gyorsan mindent eltörölni? Ennyire komolyan vette volna a történteket?
Erzsébet Király félóránként hívta a fiát.
— Marcell, tisztáztad már ezt az egészet? — sürgette. — Valamit lépni kellene!
— Anya, nem veszi fel! — csattant fel ingerülten. — Letiltott!
— Akkor menj oda hozzá, beszéljetek személyesen!
— Nem tudom, hol van! Kiköltözött a lakásból!
Erzsébet sóhajtozni kezdett, és panaszkodott, hogy minden félrement. Marcell fél füllel hallgatta, közben lázasan gondolkodott, hogyan lehetne helyrehozni a helyzetet.
Két nap telt el. Végül ismerősökön keresztül megtudta Adrienn címét, és egy este megjelent ott. Felment a megfelelő emeletre, megnyomta a csengőt. Semmi. Újra próbálta. Csend.
— Eszter, nyisd ki! — szólt hangosan, és kopogni kezdett. — Tudom, hogy bent vagy! Beszélnünk kell!
Odabent néma csend uralkodott. Marcell még tíz percig toporgott az ajtó előtt, aztán csalódottan elindult lefelé. Eszter közvetlenül az ajtó mögött állt, hallgatta a távolodó lépteket. Esze ágában sem volt ajtót nyitni. A volt vőlegényével nem akart semmit megbeszélni.
Nem sokkal később Marcell Erzsébet unszolására találkozót egyeztetett Viktória Fazekas szüleivel. Az anya ragaszkodott egy hivatalos látogatáshoz, hogy átbeszéljék az állítólagos esküvő részleteit. Marcell öltönyt vett fel, virágot vásárolt, és elindult.
A lány szülei hűvös udvariassággal fogadták őket. Béla Halász, egy nagy építőipari cég vezetője, végigmérte Marcellt, majd intett, hogy foglaljanak helyet. Bernadett Lengyel teát töltött, mosolya feszült volt.
— Nos — szólalt meg Béla, miután mindenki leült —, Erzsébet elmondta, hogy ön feleségül szeretné venni a lányunkat, Viktóriát.
— Igen — bólintott Marcell. — Nem régóta ismerjük egymást, de rögtön éreztem, hogy…
— Álljunk meg itt — vágott közbe Béla. — Beszéljünk konkrétumokról. Van saját lakása?
— Hát… albérletben lakom — ismerte el Marcell. — De tervezem, hogy…
— Autó?
— Egyelőre nincs, de…
— Biztos munka? Stabil jövedelem?
Marcell elbizonytalanodott. Dolgozott ugyan, de a fizetése szerény volt, megtakarítása szinte semmi. Béla végighallgatta, majd hátradőlt a székben.
— Értem. Nézze, fiatalember. A mi lányunk egy bizonyos életszínvonalhoz szokott. Saját lakása van a belvárosban, autója, és rendszeres bevétele az ingatlanjai bérbeadásából. Miért menne hozzá valakihez, aki még az azonos feltételeket sem tudja biztosítani?
— Béla, ne légy ilyen kemény — szólt közbe Bernadett.
— Milyen legyek? — fordult a férfi a felesége felé. — Talán azt várják, hogy csak úgy odaadjuk a lányunkat bárkinek?