A hó nagy, lassú pelyhekben hullott, vastag, fehér takaróval borítva be az utcákat és a háztetőket. Eszter Illés az ablaka előtt állt, forró bögrével a kezében, és csendben figyelte az embereket odalent, akik sietve haladtak dolgukra, sáljukat az arcuk elé húzva, kabátjuk gallérját felcsapva a csípős hideg ellen. December alig néhány napja kezdődött el, mégis úgy tűnt, a tél máris teljes erejével uralja a várost. Egyetlen hét választotta el őt az esküvőtől — attól a dátumtól, amelyet még nyáron tűztek ki, amikor minden magától értetődően tökéletesnek látszott.
Az előkészületekkel töltött fél év szinte észrevétlenül suhant el. Eszter és Marcell Farkas végigjárták Pécs legkülönfélébb éttermeit, legalább tízet, mire rátaláltak arra a teremre, amely végül mindkettőjüknek megfelelt. A lakodalmat jó előre lefoglalták, hogy legyen idő minden részletet egyeztetni, az ételsortól kezdve az italokig. A ceremóniamestert sem bízták a véletlenre: hosszú estéken át néztek felvételeket, olvastak véleményeket, mérlegeltek. A gyűrűket egy belvárosi ékszerüzletben választották ki — visszafogott darabok voltak, mégis elegánsak, pontosan olyanok, amilyenekről Eszter mindig is álmodott.
Sokáig minden kiegyensúlyozottnak és nyugodtnak tűnt. Marcell aktívan részt vett a szervezésben, intézte a hívásokat, egyeztetett a szolgáltatókkal, és látszólag őt is lekötötte az esküvő gondolata. A vőlegény szülei sem ellenezték a házasságot, bár az édesanyja, Erzsébet Király, időnként elejtett egy-egy megjegyzést arról, hogy a ceremónia akár fényűzőbb is lehetne. Eszter azonban ezeket a célzásokat elengedte a füle mellett — nem nagy felhajtást akartak, hanem egy meghitt ünnepet a legközelebbi hozzátartozókkal.
A változás körülbelül egy héttel korábban kezdődött. Marcell viselkedése észrevétlenül, majd egyre feltűnőbben megváltozott: ingerlékennyé vált, rövid válaszokat adott, kerülte azokat a beszélgetéseket, amelyek valódi tartalommal bírtak. Eszter eleinte az esküvő előtti feszültség számlájára írta mindezt — sok pár esik át hasonlón egy ilyen fontos esemény előtt. Csakhogy a helyzet nem javult, sőt.
A vőlegény egyre gyakrabban hivatkozott hirtelen jött elfoglaltságokra. Későn ért haza, néha pedig egyáltalán nem ment vissza közös lakásukba, azzal magyarázva a dolgot, hogy egy barátnál maradt, vagy elhúzódott a munka. Eszter próbált kérdezni, tisztázni, de Marcell rendre elütötte a témát, majd bezárkózott a fürdőszobába, mintha ott keresne menedéket.
Közben az anyjával folytatott telefonbeszélgetések is feltűnően megszaporodtak. Korábban Marcell hetente legfeljebb egyszer-kétszer hívta fel a szüleit, most viszont Erzsébet Király szinte minden este csörgött. Ilyenkor a férfi kiment a folyosóra, vagy bezárta maga mögött az ajtót, és lehalkította a hangját. Eszter csak foszlányokat hallott: „igen, anya, átgondolom”, „majd meglátjuk”, „még nem tudom”.
A nyugtalanság lassan komoly aggodalommá nőtte ki magát. Eszter minden próbálkozása, hogy őszintén beszéljenek, falakba ütközött. Marcell vagy más irányba terelte a szót, vagy ingerülten távozott otthonról. A nő érezte, hogy valami nagyon nincs rendben, de képtelen volt megfejteni, mi állhat a háttérben.
Egyik este, amikor odakint már teljesen besötétedett, és a hó továbbra is kitartóan hullott, Marcell furcsa arckifejezéssel lépett be az ajtón. Az arcán erőltetett mosoly feszült, tekintete kerülte Eszterét. A nő a kanapén ült, kezében a határidőnaplójával, és még egyszer átfutotta az esküvő utolsó teendőit.
— Eszterkém, beszélnünk kellene — szólalt meg Marcell, miközben levette a kabátját.
A nő felnézett. Valami összeszorult benne, de a vonásai nyugodtak maradtak.
— Hallgatlak.
Marcell beljebb ment, majd leült az egyik fotel szélére. A csend hosszú másodpercekig nyúlt el. A férfi a kezeit bámulta, mintha ott keresné a megfelelő szavakat.
— Röviden… anya talált nekem egy másik menyasszonyt — bökte ki végül, továbbra sem nézve fel. — Olyat, aki… nos, jobb választás. Egy rendes családból. Így helyesebb lenne.
A szoba levegője megdermedt. Eszter mozdulatlanná vált, a napló kicsúszni látszott az ujjai közül. Az agya nem akarta befogadni, amit hallott. Marcell olyan hétköznapi hangon közölte mindezt, mintha csak arról beszélne, hogy megváltoztak a hétvégi terveik.
— Másik… menyasszonyt? — kérdezte Eszter lassan.
— Igen — Marcell végre ránézett. — Viktória Fazekasnak hívják. Anyu múlt héten mutatott be minket. Az apja egy nagy cég vezetője, van belvárosi lakásuk, autójuk…
— És te ebbe belementél? — Eszter hangja egyenletes maradt.
— Nézd, ez jó lehetőség — magyarázta Marcell. — Anyám szerint mellette egészen más jövő vár rám. Mi ketten meg… hát érted. Te menedzserként dolgozol, én programozó vagyok. Átlagos emberek. Ott pedig…
Eszter hallgatta, és úgy érezte, mintha kívülről szemlélné az egészet. A férfi róla beszélt, mint valami tárgyról, amit összehasonlítanak egy másikkal. Nem volt benne érzelem, sem bűntudat, csak száraz felsorolás.
Odabent valami végleg elszakadt. Nem fájdalmasan, nem hirtelen — inkább csendesen, visszavonhatatlanul. Eszter ránézett Marcellre, és rádöbbent, hogy sem haragot, sem sértettséget nem érez. Csak furcsa nyugalmat és enyhe döbbenetet amiatt, hogy eddig nem látta tisztán, ki ül vele szemben.
Az ajkán halvány, jeges mosoly jelent meg.
— Biztos vagy benne, hogy ő is igent mond? — kérdezte, miközben letette a naplót.
Marcell összevonta a szemöldökét.
— Természetesen. Anyu már mindent leegyeztetett a szüleivel. Ők is benne vannak.
— Értem — felelte Eszter, majd felállt, és az íróasztalhoz sétált. — Akkor gratulálok. Őszintén kívánok sok boldogságot.
— Te… nem vagy dühös? — kérdezte Marcell zavartan.
— Miért lennék? — Eszter kihúzta az asztal fiókját, és elővette az irattartó mappát. — Meghoztad a döntésed. Tudomásul veszem.
— Örülök, hogy ilyen éretten állsz hozzá — sóhajtott fel megkönnyebbülten Marcell. — Attól tartottam, hogy jelenet lesz, sírás…
— Csalódást kell okoznom — vágta rá Eszter, miközben felnyitotta a laptopját.
Leült az asztalhoz, és bekapcsolta a számítógépet. Amíg a rendszer elindult, módszeresen átnézte a mappában lévő papírokat: az éttermi szerződést, a teremfoglalás visszaigazolását, a műsorvezető befizetési bizonylatát, a cukrász elérhetőségét, aki a tortát készítette volna.
— Mit csinálsz? — kérdezte Marcell, miközben figyelte őt.
— Lemondom az esküvőt — válaszolta Eszter nyugodt hangon, és megnyitotta az e-mail fiókját, hogy elkezdje az üzenetek megírását.