Enikő nem maradt a szobában. Kilépett a folyosóra, határozott léptekkel az előszobába ment, majd szélesre tárta a bejárati ajtót. Oldalra állt, egyik kezét az ajtófélfára tette, és némán várakozott.
Katalin Kelemen lassan követte. Úgy mozgott, mintha hirtelen megöregedett volna pár évet. Arca elsápadt, ajkai finoman remegtek, a tekintete ide-oda kapkodott. Az előszobában megállt, leakasztotta a fogasról a táskáját, kapkodva magára vette a kabátját, az ujjak nem akartak elsőre a helyükre csúszni.
— Meg fogod bánni — sziszegte halkan, miközben a gombokkal bajlódott. — Ezt még meg fogod bánni.
Enikő nem felelt. Nem vitatkozott, nem magyarázott, még csak el sem fordította a fejét. Ott állt az ajtó mellett, egyenes háttal, és csendben nézte Katalint. Amikor az asszony kilépett a lépcsőházba, még egyszer megtorpant, majd visszafordult.
— Ő az én fiam volt — tört meg a hangja. — Az egyetlen gyermekem.
— A férjem volt — válaszolta Enikő nyugodtan, szinte suttogva. — És mindent rám hagyott.
Katalin Kelemen erre már nem mondott semmit. Megfordult, és elindult a lift felé. Enikő lassan becsukta az ajtót, majd háttal neki dőlt. A lakásban csend lett. Nem egyszerű hallgatás, hanem teljes, tiszta némaság. Olyan, amilyet hetek óta nem érzett.
Pár perc múlva a nappaliba ment, leült a kanapéra, és kinézett az ablakon. Odakint tovább hullott a hó, puhán borította be az utcát és a háztetőket. Ez a csend már nem nyomasztotta. Nem volt üres. Inkább megnyugtató, kisimult.
A lakás újra az övé volt. Először érezte azt, hogy szabadon vesz levegőt. Nem kellett visszafognia magát, nem kellett alkalmazkodnia senkihez, nem kellett tűrnie idegen jelenlétet és parancsoló hangnemet.
Felállt, végigjárta a helyiségeket. Benézett abba a dolgozószobába is, ahol Katalin aludt az elmúlt napokban. Az ágy hanyagul volt megvetve, a szék támláján ott lógtak a holmik. Enikő összeszedte őket, betette egy táskába, majd az ajtó mellé tette. Ha visszajönne érte, itt lesz.
Kinyitotta az ablakot. A jeges levegő azonnal betódult, hópelyhek sodródtak befelé, és elolvadtak a párkányon. A hideg felfrissítette, mintha kimosta volna belőle az elmúlt hetek feszültségét.
Visszament a nappaliba, újra leült a kanapéra, térdeit felhúzta, átölelte őket. Csak ekkor tudatosult benne igazán: vége. Katalin nem jön vissza. Nem lesz több kutatás az iratok között, nem lesznek utalgatások a lakásra, sem követelőző mondatok.
Megszólalt a telefon. Enikő ránézett a kijelzőre: a közjegyző hívta.
— Jó napot kívánok, Enikő Hegyi — szólt bele udvarias női hang. — Szeretném jelezni, hogy eltelt három hét a férje halála óta. Megkezdhetjük a hagyatéki ügyintézést.
— Holnap bemegyek — felelte Enikő.
— Rendben. Tíz órára várom. Kérem, hozza magával a személyi iratait, a házassági anyakönyvi kivonatot és a halotti bizonyítványt.
— Értettem. Köszönöm.
Letette a telefont, és ismét az ablak felé fordult. Holnap elkezdődik egy új fejezet. Fájdalmas, de tiszta. Férj nélkül, viszont idegen követelések nélkül is. A lakás, az autó, a számlák — minden hivatalosan is rendezve lesz.
A konyhába ment, kinyitotta a hűtőt. Ott sorakoztak az ételes dobozok, amelyeket Katalin hozott. Enikő kivette mindet, és gondolkodás nélkül a szemetesbe dobta. Nem akart semmit, ami rá emlékezteti.
Teát főzött, leült az asztalhoz, és két kezével körbefogta a forró bögrét. Odakint már sötétedett, felkapcsolódtak az utcai lámpák. A hóval borított udvaron gyerekek szánkóztak, nevetésük felhallatszott. Az élet ment tovább.
Kortyolt egyet, és eszébe jutott a férje. Három hónappal korábban, egy teljesen átlagos estén mondta:
— Enikő, csináltattam egy végrendeletet. Minden a tiéd.
Akkor értetlenül nézett rá, kérdezte, miért. Ő csak elmosolyodott.
— Biztosra akartam menni. Azt szeretném, hogy védve legyél.
Akkor furcsának tűnt. Fiatal volt, egészséges. Mégis ragaszkodott hozzá. Egy hónappal később pedig jött az infarktus.
Enikő lehunyta a szemét. Magában megköszönte neki. A gondoskodást. A csendet. A védelmet.
Újra csörgött a telefon. A barátnője volt.
— Hogy vagy? — kérdezte aggódva. — Eltűntél mostanában.
— Rendben — válaszolta Enikő nyugodtan. — Csak sok volt minden.
— Katalin még ott lakik nálad?
— Nem. Már nem.
— Hála az égnek — sóhajtott fel a barátnő. — Féltem, hogy ez sosem ér véget.
Enikő halványan elmosolyodott. A barátnő nem tudta a részleteket. A végrendeletet, a vitákat, a fenyegetéseket.
— Minden rendben — mondta ismét. — Holnap intézem a hagyatékot.
— Ha kell, szólj. Odamegyek.
— Köszönöm.
Miután letette, elmosta a bögrét, majd a hálószobába ment. Bebújt az ágyba, betakarózott. A hó tovább esett, hangtalanul fedte be a világot.
Hosszú idő óta először aludt el nyugodtan. Félelem nélkül. Tudva, hogy másnap nem jelenik meg senki újabb követelésekkel. A lakás az övé volt. Végrendelet szerint. Törvényesen. Végleg.
Reggel korán kelt. Felöltözött, összekészítette az iratokat, és kilépett az utcára. A hideg megcsípte az arcát, a hó ropogott a cipője alatt, a napfény vakított.
A közjegyző kedvesen fogadta, gyorsan átnézte a papírokat. Egy órán belül minden elkészült. Enikő egy dossziéval a kezében lépett ki az irodából.
A lakás, az autó, a számlák — mind hivatalosan is az övé lettek. Megkérdőjelezhetetlenül.
A havas utcán sétálva mosoly jelent meg az arcán. A férje nemcsak vagyont hagyott rá, hanem biztonságot is. Este újra a kanapén ült, teával a kezében, és nézte a hulló havat. Csend volt. Nyugalom. Valóban az övé.