Katalin Kelemen egy pillanatig dermedten állt, láthatóan nem értette, mi zajlik előtte. Enikő Hegyi azonban továbbra is hallgatott, és ugyanazzal a csendes, szinte kifürkészhetetlen mosollyal nézett rá. Volt ebben a mosolyban valami zavarba ejtő, valami, amitől az anyós hirtelen kellemetlen feszültséget érzett a gyomrában.
— Teljesen meghibbantál? — emelte fel a hangját Katalin. — Komoly dolgokról beszélek, te meg itt ülsz és vigyorogsz!
Enikő nem felelt. Lassan felállt az ágyról, szó nélkül elhaladt Katalin mellett, és kiment a konyhába. Töltött magának egy pohár vizet. Az anyós természetesen követte, esze ágában sem volt annyiban hagyni a dolgot.
— Hallasz te egyáltalán engem? — állt meg Katalin az ajtóban, szinte elzárva az utat. — Mondtam, hogy pakolj össze! Ez a lakás a fiamé volt, tehát az enyém!
Enikő ivott egy kortyot, majd letette a poharat az asztalra. Megfordult, és nyugodtan Katalin szemébe nézett.
— Mindent hallok — mondta egyenletes, érzelemmentes hangon.
— Akkor miért hallgatsz? — lépett közelebb az anyós. — Azt hiszed, ha csendben maradsz, majd elmegyek? Ugyan már. Ismerem a jogaimat. A fiam lakása az én lakásom is, jogom van itt lenni.
Enikő válasz helyett visszasétált a hálószobába. Katalin ott loholt mögötte, miközben egyre ingerültebben beszélt.
— Te tulajdonképpen ki vagy? — tárta szét a karját a szoba közepén. — Öt évig éltél a fiammal! Én meg egész életemben neveltem, támogattam, mindent megtettem érte! Én adtam a pénzt az önerőre is!
Enikő odalépett a szekrényhez, kinyitotta, és kivett egy vastag irattartó mappát. Katalin elhallgatott, és gyanakodva figyelte minden mozdulatát.
— Az meg micsoda? — kérdezte, de a hangja már korántsem volt olyan magabiztos.
Enikő letette a mappát az asztalra, leült a fotelbe, majd kinyitotta a laptopját. Katalin közelebb lépett, próbálta kivenni, mi történik a képernyőn.
— Mit csinálsz? — hajolt Enikő válla fölé.
Néhány kattintás után egy beszkennelt dokumentum jelent meg a monitoron, pecsétekkel és aláírásokkal ellátva. Enikő kissé elfordította a gépet, hogy Katalin jobban lássa.
— Ez meg…? — hunyorgott az anyós, majd egyre lassabban kezdett olvasni. Az arca elsápadt, a szája résnyire nyílt.
— Végrendelet…? — suttogta hitetlenkedve.
Enikő bólintott. Katalin a szék támlájába kapaszkodva tovább olvasta a szöveget.
— „Alulírott Miklós Balázs, ép elmével és józan megfontolásból kijelentem, hogy teljes vagyonomat feleségemre, Hegyi Enikőre hagyom…” — olvasta akadozva. — „Ideértve a lakást…, a gépjárművet…, a bankszámlákat…”
A nő lassan leült, és csak bámulta a képernyőt, mintha abban reménykedne, hogy a sorok egyszer csak eltűnnek.
— Ez nem lehet igaz — motyogta. — Nem mondott volna ilyet… Nekem szólt volna…
Enikő átlapozott a következő oldalra. Dátum: három hónappal korábban. Aláírás. Közjegyzői pecsét. Minden szabályosan.
— Miért nem szóltál? — emelte fel a fejét Katalin. — Miért hallgattál eddig?
Enikő lehajtotta a laptop tetejét, és összekulcsolta a kezét az asztalon.
— Mert nem akartam vitatkozni — felelte halkan. — Mert mindegy volt. A lakás, az autó, a pénz… egyik sem hozza vissza a férjemet.
Katalin az arcába temette a kezét. A válla rázkódott, de Enikő nem szólt semmit.
— Semmit nem mondott nekem — szólalt meg végül tompán. — Azt hittem… biztos voltam benne, hogy legalább ez a lakás engem illet.
— Azé a jog, akinek hagyják — mondta Enikő, miközben az ablakhoz lépett. — Miklós mindent előre elrendezett. Törvényesen.
Katalin felállt. Megtörtnek, elveszettnek tűnt.
— Tehát végig tudtad — suttogta. — Tudtad, hogy minden a tiéd. És hagytad, hogy én…
Enikő bólintott.
— Szándékosan! — csattant fel Katalin. — Nézted, ahogy intézkedem, telefonálok, terveket szövök!
Enikő felé fordult. A hangja nyugodt maradt, de kemény volt.
— Hallgattam, mert gyászoltam. Nem érdekelt semmi. De maga idejött, és ki akart tenni a saját otthonomból.
— A te otthonodból? — nevetett fel rekedten Katalin. — Öt évig laktál itt!
— Maga pedig soha — vágott közbe Enikő. — Ez Miklós lakása volt. Most az enyém. A végrendeletet nem lehet megtámadni.
Katalin hátratántorodott.
— Én vagyok az anyja! — kiáltotta. — Jogom van!
— Akkor lett volna, ha nincs végrendelet — válaszolta Enikő, miközben félretette a laptopot. — De van. És minden világos benne.
Katalin zihálva állt a szoba közepén. Enikő az ajtóhoz lépett, megállt a küszöbön.
— Most már minden egyértelmű — mondta higgadtan. — Most már tényleg mennie kell.
Katalin megrezzent, mintha pofon érte volna. Szólni akart, de nem jött ki hang a torkán. Enikő pedig kilépett a szobából, maga mögött hagyva a fojtogató csendet.