A következő héten Katalin Kelemen egy hatalmas sporttáskával jelent meg a lakásban, és már az előszobában közölte a döntését:
— Itt fogok éjszakázni nálad. Egyedül nehéz, jobb, ha vigyázok rád egy kicsit.
Enikő Hegyi megdermedt. Mire felfogta volna a mondat súlyát, az anyósa már el is haladt mellette, bement abba a szobába, amely korábban Miklós Balázs dolgozószobája volt, és rutinos mozdulatokkal elkezdte felteríteni az ágyneműt a kanapéra.
— Teljesen megfelelő lesz — nézett körül elégedetten. — Így mindkettőnknek nyugodtabb.
Enikő az ajtófélfának támaszkodva állt, szótlanul. Nem volt kedve vitába bonyolódni. Ha Katalin maradni akar, maradjon. Talán valóban kevésbé lesz nyomasztó az este, ha nincs teljesen egyedül.
Az első nap végére azonban világossá vált számára: ez nem átmeneti látogatás. Az anyósa birtokba vette a dolgozót, kipakolta a holmijait, a szekrényben helyet csinált a ruháinak, este pedig leült a konyhaasztalhoz egy spirálfüzettel, és jegyzetelni kezdett.
— Listát kell írnom — magyarázta, anélkül hogy felnézett volna. — Rengeteg mindent el kell intézni: bankok, papírok, tulajdonügyek.
Enikő teát kortyolt, és az ablakon túlra meredt. A hó már elállt, a hold fénye megcsillant az udvar érintetlen fehérségén. Jó lett volna kilépni oda, elsüllyedni a hóban, és nem gondolni semmire.
Katalin sercegő tollal írta tovább a sorokat, néha motyogva magában, majd egyszer csak felnézett.
— Holnap bemegyek a bankba — jelentette ki. — Tudni kell, mi maradt a számlákon.
Enikő bólintott. Menjen csak. Meghatalmazás nélkül úgysem jut majd semmire.
Eltelt még egy hét. Katalin Kelemen már úgy élt a lakásban, mintha mindig is ott lakott volna: főzött, rendet rakott, telefonálgatott rokonoknak, ügyeket tárgyalt. Enikő csendben maradt, háttérbe húzódva. Néha úgy tűnt, az anyósa teljesen megfeledkezik róla.
Egy este azonban Katalin belépett Enikő hálószobájába. Leült az ágy szélére, és hosszan nézett rá.
— Enikő, beszélnünk kell — mondta komoly hangon.
Enikő félig feltámaszkodott, tekintetét az anyósára szegezte. Katalin összekulcsolta az ujjait az ölében, majd szünetet tartott.
— Tudod, hogy ez a lakás a fiamé volt — kezdte. — Még a házasságotok előtt vette, a saját pénzéből. Az első befizetésbe én is besegítettem.
Enikő hallgatott.
— Éppen ezért jogilag nem közös vagyon — folytatta Katalin, magabiztosan. — És anyaként engem is megillet az örökség egy része.
Enikő felült, karjaival átölelte a térdeit. Az anyósa hangja olyan volt, mintha egy betanult szöveget olvasna fel.
— Nem akarlak utcára tenni — enyhült meg kissé a hangnem. — De tisztában kell lenned a helyzettel. Mostantól mindkettőnknek van joga ehhez a lakáshoz.
Enikő lassan bólintott. Katalin elégedetten felállt.
— Örülök, hogy megbeszéltük — mondta búcsúzóul. — Holnap elmegyünk a közjegyzőhöz, és mindent rendbe teszünk.
Az ajtó becsukódott. Enikő mozdulatlanul ült az ágyon. Valami megmozdult benne, de az arca nyugodt maradt. Katalin semmit sem tudott. Nem tudta, hogy három hónappal korábban Miklós végrendeletet készíttetett. Nem tudta, hogy a lakás, az autó és a bankszámlák mind Enikőre lettek hagyva. És azt sem, hogy a közjegyző már többször hívta, időpontot ajánlva az örökség intézésére.
Enikő hallgatott, mert még nem jött el az ideje a beszédnek. Hadd higgye Katalin, hogy ő irányít. Hadd szövögesse a terveit. Az idő majd eldönti, ki az úr a házban.
Pár nap elteltével az anyósa egyre gyakrabban célzott arra, hogy Enikőnek el kellene költöznie.
— Fiatal vagy — mondogatta vacsora közben. — Előtted az élet. Találsz majd mást, újrakezded.
Enikő némán evett.
— Én viszont maradok — folytatta Katalin. — Nincs hova mennem, és ez a fiam lakása volt. Természetes, hogy itt élek tovább.
Enikő letette a villát, és ránézett. Katalin állta a tekintetét.
— Ne vedd rossz néven — tette hozzá. — Így a helyes. Te továbblépsz, én pedig itt töltöm le az éveimet.
Enikő felállt, a mosogatóhoz vitte a tányért. Katalin elégedetten maradt az asztalnál.
Két nappal később diadalittasan rontott be Enikő szobájába.
— Voltam a közjegyzőnél — jelentette ki. — Mindent megtudtam. Anyaként a hagyaték fele jár nekem. Készülj, megosztjuk a lakást.
Enikő az ágyon feküdt, könyvvel a kezében. Felnézett, de nem szólt. Katalin ezt beleegyezésnek vette, és hangosan bevágta maga mögött az ajtót.
Enikő félretette a könyvet, és kinézett az ablakon. Odakint újra havazott. Nagy, lassú pelyhek hullottak a párkányra. Békés volt. Csendes.
A másik szobában Katalin telefonon dicsekedett egy barátnőjének, hogyan fogja rendezni a tulajdoni részt. A hangja győzedelmesen csengett.
Másnap reggel ismét megjelent Enikőnél. Ezúttal nem kertelt.
— Figyelj, Enikő — állt meg a szoba közepén, karba tett kézzel. — Nincs értelme maradnod. Ez a fiam lakása, jogom van hozzá. Pakolj, és menj. Ha nem ma, akkor egy héten belül úgyis költöznöd kell.
Enikő az ágy szélén ült, és nyugodtan nézett rá. Katalin az ajtóban állt, kihúzva magát, válaszra várva. Enikő azonban csak lassan elmosolyodott. Alig észrevehetően, csendesen. Az ajkai sarka megemelkedett, a tekintete pedig különös nyugalmat tükrözött.