A december szokatlanul zord volt. A hó vastag, összefüggő takaróként borította be az udvart, és Enikő Hegyi minden reggel hosszú percekig állt az ablak előtt, bámulva a vakító fehérséget, képtelenül arra, hogy rászánja magát az indulásra. A temetés óta eltelt két hét, mégis úgy érezte, mintha az idő megdermedt volna körülötte. A lakás ijesztően tágasnak és üresnek hatott: három szoba, amelyekben most már egyedül élt.
Korábban a férje jelenléte töltötte meg élettel ezt a teret. Hol zenét indított el, hol a konyhában serénykedett, miközben halkan dúdolt. Most a csend szinte fájt, ránehezedett a fülére. Enikő mezítláb járt egyik helyiségből a másikba, óvatos léptekkel, mintha attól tartana, hogy a legkisebb zajjal megzavarhat valamit, ami már csak emlékekben létezett.
A temetést követő napokban a szomszédok egymás után csengettek be, süteményeket hoztak, együttérző pillantásokat vetettek rá. Enikő megköszönte, elpakolta az ételt a hűtőbe, majd teljesen megfeledkezett róla. Nem volt étvágya. Az alvás sem jött. Többnyire a nappali kanapéján ült, plédbe burkolózva, és üres tekintettel nézett maga elé.
Az anyósa, Katalin Kelemen, közvetlenül a temetés utáni napon érkezett. Levest hozott dobozokban, megterített, majd leült Enikő mellé.
— Egyél, kislányom — szólt halkan, szinte gyengéden. — Szükséged van az erőre.
Enikő bólintott, de a kanál érintetlen maradt. Katalin Kelemen sóhajtott, megsimította a menye vállát, aztán elköszönt, magával vive a férj autójának kulcsait.
— Elviszem magamhoz — tette hozzá távozáskor. — Minek álljon itt kihasználatlanul?
Enikő nem tiltakozott. Az autó, a lakás, a tárgyak mind elvesztették a jelentőségüket. A férje meghalt, és a világ egyetlen üres lakásnyi térre zsugorodott.
Katalin Kelemen azonban egyre gyakrabban jelent meg. Eleinte kétnaponta, aztán nap mint nap. Ételt hozott, takarított, elmosogatott. Enikő többnyire a háttérben maradt, hallgatott. Néha úgy tűnt, az anyósa észre sem veszi őt, annyira belemerült fia holmijának rendezgetésébe.
— Ezt a pulóvert tavaly újévre vettem neki — szorította magához Katalin Kelemen a szürke, rénszarvasos darabot. — Annyira szerette.
Enikő csak biccentett. A férje valójában egyszer viselte, majd félretette, mondván, gyerekesnek érzi a mintát. De nem látta értelmét vitába szállni.
Egy hét elteltével az anyósa dobozokat hozott, és elkezdte elcsomagolni a ruhákat.
— Jobb most túlesni rajta, amíg friss — mondta, zacskókkal a kezében a hálószoba közepén. — Később még nehezebb lesz.
Enikő némán figyelte, ahogy az asszony ingeket hajtogat, nadrágokat pakol, öveket válogat. Katalin Kelemen gyorsan, határozottan dolgozott, mintha fontos feladatot teljesítene.
— Ezek mennek majd a templomi adományba — mutatott az egyik dobozra. — Ezt meg megtartom emlékbe.
Enikő nem szólt. Vigye, amit akar, csináljon, amit jónak lát. Csak ne kérdezzen, ne vigasztaljon.
Az anyósa azonban nem állt meg a ruháknál. Néhány nappal később egy nagy táskával érkezett, bement a férj dolgozószobájába, és fiókokat kezdett kihúzni.
— A banki ügyeket rendbe kell tenni — magyarázta anélkül, hogy felnézett volna. — Számlák, megtakarítások, mindent le kell zárni.
Enikő az ajtófélfának dőlve nézte, ahogy az iratok kupacokba rendeződnek. Telefonszámok kerültek egy papírra, amely azonnal az anyósa zsebében landolt.
— Holnap felhívom őket, megnézem, mi maradt — pillantott rá végül Katalin Kelemen. — Ugye nem bánod?
Enikő vállat vont. Úgysem jut messzire meghatalmazás nélkül.
A hallgatást beleegyezésnek vette, és tovább kutatott. Előkerült egy biztosítási kötvény, régi csekkek, igazolások.
— Mennyi felesleges papír — sóhajtott. — Ki kell majd szelektálni.
Enikő kiment a konyhába, teát töltött, és az ablakon át figyelte a szűnni nem akaró havazást. A város eltűnt a fehérség alatt. Legszívesebben ő maga is beleolvadt volna ebbe a némaságba.
Egy óra múlva Katalin Kelemen elégedett arccal ült le vele szemben.
— Kész vagyok az iratokkal — jelentette ki. — Holnaptól intézem a bankokat, tudni kell, mire számíthatunk.
Enikő bólintott. A tea kihűlt, de továbbra is a bögrét szorongatta, mintha az melegen tarthatná.
— Az autót is át kell íratni a nevemre — tette hozzá az anyósa. — Te úgysem vezetsz.
— Tegyen, ahogy jónak látja — emelte fel a tekintetét Enikő. — Nekem mindegy.
Katalin Kelemen elégedetten bólintott, majd távozott, a kocsipapírokat tartalmazó mappával a hóna alatt.
A napok összefolytak. Enikő ködösen létezett: felkelt, teát ivott, az ablakot nézte, majd visszafeküdt. Néha bekapcsolta a tévét, de a hangok értelmetlen zajjá olvadtak.
Az anyósa továbbra is mindennap jött. Egyre magabiztosabban mozgott: kérdés nélkül nyitotta ki a hűtőt, főzött, átrendezett.
— Rendetlenség van itt — jegyezte meg egy reggel, végignézve a nappalin. — Ideje rendet rakni.
Lelkesedéssel látott munkához. Port törölt, felmosott, mindent a saját elképzelése szerint helyezett el. Enikő némán figyelte a kanapéról. Az egész olyan volt, mintha Katalin Kelemen már a saját otthonában tevékenykedne.
— Így már egészen más — mondta végül elégedetten. — Így lehet élni.
Enikő nem felelt. Felállt, bement a hálószobába, becsukta az ajtót, és az ágyra feküdt, a plafont bámulva. A gondolatai kuszák voltak, de egy érzés egyre erősebben fészkelte be magát: az anyósa itt már úrnak érzi magát, és Enikő sejtette, hogy a következő nap újabb változásokat hoz majd.