— El tudod képzelni? Engem! — tört ki belőle dühösen.
— Nyilván borzasztó érzés — válaszolta Júlia halkan. — De nem lehet, hogy valahol mégis hibáztál?
— Nem én rontottam el! — csattant fel Kristóf. — Összefogtak ellenem. Ez az egész egy szándékos csapda. Holnap bemegyek az irodába, és kikényszerítem a magyarázatot.
— Szerinted beengednek? — Júlia a konyhaajtónak dőlt. — Miután már megszületett a felmondási határozat?
Kristóf hirtelen felé fordult.
— Honnan tudod, hogy már van határozat?
Júlia nyugodtan letörölte a kezét a konyharuhába.
— Tudom. És nem csak ezt.
— Mire célzol?
— Arra, hogy az a cég, ahol eddig dolgoztál, már egy hónapja apám tulajdonában van.
Kristóf megmerevedett.
— Tessék?
— Az Alfa-Építő. Apám cégcsoportja vásárolta meg. Ő az új tulajdonos, az ügyvezető pedig az ő embere.
— Ez képtelenség — suttogta. — Hazudsz.
— Nem. És igen, én vagyok az a tanácsadó is, aki Attila Orosszal egyeztetett.
Kristóf elsápadt.
— Te… te szervezted meg mindezt?
— Nem — felelte Júlia nyugodtan. — Csak megmutattam, ki vagy valójában.
A férfi hallgatott. Ujjai görcsösen szorították az asztal szélét.
— Emlékszel, mit mondtál nekem évekkel ezelőtt? — folytatta Júlia. — „Minden forintnak nyoma kell legyen.” Hát én gondoskodtam róla, hogy minden a felügyeletem alatt álljon. Most nincs állásod, nincs bevételed, és a bankszámláidhoz sem férsz hozzá. A cég visszatartja a fizetésedet, amíg a veszteségeket nem rendezed.
Kristóf felugrott.
— Júlia, ezt nem érted! Ez tönkreteszi a hírnevemet! Így soha nem kapok munkát!
— Én öt éve nem értettem, mit jelent más szeszélyétől függni — mondta halkan. — Most már igen. Egyenlítve vagyunk.
A bejáratnál álló Erzsébet Fekete döbbenten nézte menyét.
— Kislányom, hát megőrültél? Ez bűn! Így bánni a férjeddel… ő a gyereked apja!
— Ő? — Júlia keserűen felnevetett. — Apa az, aki védelmez, nem az, aki megaláz.
Kristóf visszarogyott a székre. Tekintetében zavar, harag és sértettség keveredett.
— Bosszút állsz rajtam.
— Nem, Kristóf. Csak visszavettem a saját életemet.
— És most mi lesz? — kérdezte tompán. — Kidobsz?
— Nem. Csak tájékoztatlak, hogy a lakás az én nevemen van. A bérleti szerződés is. Holnap Mátét elviszem a szüleimhez. Te itt maradhatsz addig, amíg nem találsz másik helyet.
— Júlia, hagyjuk már ezt… Mi egy család vagyunk!
Elmosolyodott, de a mosolyban nem volt melegség.
— A család szót te romboltad le, amikor a lakást laktanyává tetted.
— Csak rendet akartam!
— A te rendeted. Ahol a nő alattvaló, te pedig uralkodó. De az idők változnak. Most már az én szabályaim érvényesek.
Kristóf felnézett, mintha mondani akarna valamit, végül csak kifújta a levegőt.
— Mindent elvesztettem.
— Nem egészen — válaszolta Júlia. — Maradt valami: a felismerés. Drága tanulópénz, de hasznos.
Felkapta a táskáját, elővette a kulcsait, majd Erzsébet Feketére nézett.
— Erzsébet néni, maradjon nyugodtan. A fiának most szüksége van magára. De tőlem… tartson távolságot.
— Júlia! — kiáltotta Kristóf, de ő már az ajtóban állt.
— Ja, és holnap tárgyalásom lesz a befektetőkkel — tette hozzá. — Ne aggódj, „a te tanácsadód” megoldja.
Kilépett, és nem nézett vissza.
Az udvar üres volt. A novemberi szél leveleket sodort a betonon, Júlia pedig gyors léptekkel haladt, minden lépéssel könnyebbnek érezve magát.
Az ujjai remegtek — nem félelemből, hanem az adrenalin miatt.
Nem volt többé áldozat.
A kapunál megállt, elővette a telefonját, és felhívta apját, Károly Somogyit.
— Apa, vége — mondta.
— Hogy ment?
— Nyugodtan. Felfogta.
— Büszke vagyok rád — felelte halkan. — Anyád már tudja. Azt mondta: „A lényeg, hogy visszatalált önmagához.”
Júlia elmosolyodott.
— Nem csak visszataláltam. Újrakezdem.
Másnap reggel a szülői házban kávé és friss sütemény illata töltötte be a levegőt.
Az édesanyja szótlanul átölelte.
— Tudtam, hogy megcsinálod.
Júlia nem válaszolt. Csak hallgatta, ahogy a másik szobában Máté nevetve meséli a nagyapjának, hogy „anya megint dolgozik, mint régen”.
Az ablakhoz lépett, felnézett a szürke égre, és arra gondolt: minden most kezdődik igazán.
Új szakasz állt előtte. Nem bosszú, nem háború — hanem egy élet, amit saját kezűleg épít fel, parancsok és korlátok nélkül.
A telefonja megrezzent. Üzenet érkezett Attila Orosztól:
„Az osztály olajozottan működik. A terve bevált. A kollégák szerint évek óta most először van rend. Gratulálok, főnök.”
Júlia halványan elmosolyodott.
„Köszönöm. De ez még csak a kezdet.”
Letette a telefont, mélyen beszívta a kávé illatát, és a konyha felé indult.
Oda, ahol az élet valódi. Ahol nincs félelem, csak a biztos tudat: mostantól minden rajta múlik.