— Elég volt, itt a vége. Letiltottam az összes kártyádat — jelentette ki Kristóf Deák, miközben a konyha ajtajában állt, mint egy felügyelő. — Ha bármit venni akarsz, előbb engedélyt kérsz. Ha nem kérsz, nem kapsz. Elegem van abból, hogy önállóskodsz.
Júlia Somogyi felnézett a telefonjából, és egy pillanatig fel sem fogta, mit mondott a férje. A kijelzőn vörös figyelmeztetés villogott: „A kártya letiltva.” Átlapozott a másikra — ugyanaz. A harmadiknál sem volt másképp.
Egy rövid, szinte hangtalan mosoly futott át az arcán.
— Komolyan beszélsz? — kérdezte halkan, anélkül hogy Kristófra nézett volna.
— Teljesen — húzta el a szót a férfi. — Hányszor elmondtam már? Ebben a házban én döntök, te végrehajtasz. De nem, te tegnap is vitatkozni kezdtél mások előtt. Azt hiszed, hagyom, hogy nevetségessé tegyél?
A konyhaasztalnál ott ült Erzsébet Fekete, Kristóf anyja, a megszokott köntösében, kezében egy bögre teával. Gyógyszerek és almás lekvár szaga lengte körül — Júlia évek óta gyűlölte ezt az illatot.
Az anyós elégedetten összehúzta a szemét.
— Ügyes vagy, fiam. Egy nőnek tudnia kell, hol a helye. Nem kell itt ez a modern egyenlősdi. A család nem demokrácia.
Júlia letette a telefont, és lassan beszívta a levegőt.
Régebben felrobbant volna, mindent kimondott volna, ami benne volt. Most nem. Megtanulta: a düh csak felemészti az embert, az erejére pedig még szüksége lesz.
— Mondd, mivel aláztalak meg ennyire? — kérdezte nyugodtan.
— Pontosan tudod! — csattant fel Kristóf. — Tegnap, Gábor Balázs előtt! Ott vitatkoztál velem arról, hová menjünk nyáron. Mondtam, hogy anyám nyaralójába, te meg: „Én tengerpartra akarok menni.” Hallottad, ahogy nevetett? Szerinted min? Rajtam! Rajtam, akit a saját felesége helyretesz!
— Tehát szerinted a feleségnek hallgatnia kell, ha nem ért egyet?
— Pontosan! — vágta rá. — Hallgatnia és engedelmeskednie! Én vagyok a családfő!
— Így van rendjén — tette hozzá Erzsébet Fekete. — A nő a háttér biztosítéka, nem parancsnok. Régen minden egyszerűbb volt.
Júlia rájuk nézett, és hirtelen ürességet érzett a mellkasában. Nem fájdalmat, nem sértettséget — csak ürességet. Mintha mindketten már régen halottak lennének, és csak a testük maradt volna ott előtte.
Egykor sírt volna. Most nem.
— Rendben — mondta egyenletes hangon. — Ha ettől megnyugszol, legyen így.
Kristóf megrándult, láthatóan nem erre a reakcióra számított.
— Ne hidd, hogy viccelek. Minden PIN-kódot megváltoztattam. Nélkülem semmid sincs.
— Természetesen — bólintott Júlia. — Bocsáss meg, megyek segíteni Máté Királynak a feladatában.
Ahogy kiment, érezte a hátába fúródó tekinteteket. Az egyik diadalittas volt, a másik gyanakvó.
A gyerekszobában a fia valóban a füzet fölé görnyedt, ceruzával ügyetlen számokat rajzolva. Négyéves volt, az ötöst következetesen „S”-nek írta.
— Anya, megint rossz lett? — ráncolta a homlokát.
— Nem, teljesen jó — mosolygott rá Júlia, és finoman igazította a kezét. — Csak lassabban, oké?
Miközben a kisfiú koncentráltan dolgozott, Júlia gondolatai máshol jártak.
Tíz perccel korábban elvették tőle a pénzhez való hozzáférést, de az igazság az volt, hogy mindez sokkal régebben kezdődött. Akkor, amikor elhitte, hogy egy családban biztonságos gyengének lenni.
Volt idő, amikor más élete volt: iroda, reggeli kávé, határidős prezentációk, ügyfelek, kampányötletek. Júlia Somogyi, a fiatal marketinges, akiről azt tartották, bármit el tud adni. Ügynökségek hívták, ő válogatott. Saját tempója volt, saját autója, saját jövőképe.
Aztán megismerte Kristófot.
Akkor figyelmesnek tűnt, melegszívűnek, élőnek. Nem olyan volt, mint az irodai cinikus férfiak. Nem félt nevetségesnek látszani, nyíltan beszélt. Amikor megkérte a kezét, Júlia azt gondolta: ez az igazi.
A szülei ellenezték.
Az apja, Károly Somogyi, komoly üzletember, csak ennyit mondott:
— Ismerd meg igazán. Költözzetek össze. Ne kapkodj.
Az anyja viszont keményebb volt:
— Gazdag feleséget keres.
Júlia nevetett.
— Anya, neki büszkesége van, egy fillért sem fogadna el!
És becsapta maga mögött az ajtót.
Az elején tényleg minden filmszerű volt: nevetések, fillérek számolása a boltban, mégis boldogság. Aztán megszületett Máté Király, Kristóf egyre később járt haza, egyre ingerültebb lett, majd felemelte a hangját.
Végül beköltözött az anyja, „segíteni a gyerekkel”. Attól a naptól kezdve minden megváltozott.
Azon az estén, miután a fia elaludt, Júlia sokáig ült az ablaknál, és a novemberi Szegedet nézte.
A hideg eső vastag cseppekben csorgott végig az üvegen. Odakint már ott lógott a tél előszobája, az a nyirkos, csontig hatoló hideg, amit mindenki ismer, aki a szegedi külvárosban él, amikor a hó még nem esett le, de a levegő már ígéretként hordozza a fagyot, és az ember érzi, hogy valami elkerülhetetlen közeledik.