Emese Kertész ránézett. A tekintete nyugodt volt és hűvös, mintha semmi sem érintené meg abból, ami előtte zajlik. Nem volt benne indulat, sem együttérzés.
– Teljesen – felelte tárgyilagosan. – Este nyolcig van időd. A helyedben nem halogatnám.
Ezzel el is fordult tőle, visszasüllyedt a telefonjába, egyértelművé téve, hogy a beszélgetés lezárult. Nem maradt tér alkudozásra, magyarázkodásra, vagy újabb jelenetre.
A lakatos nagyjából fél óra alatt végzett. Az ajtón frissen csillogott az új zár, Emese tenyerében pedig két vadonatúj kulcs pihent. Kikísérte a mestert, bőkezűen kifizette, majd visszalépett a lakásba, amely ekkorra már idegenül csendesnek tűnt.
László Bíró addigra nekilátott a pakolásnak. Komótosan, kelletlenül mozgott, mintha minden mozdulattal időt akarna nyerni, hátha Emese mégis meginog. Kartondobozokkal járkált ki-be a nappaliból, közben újra és újra ráemelte a tekintetét, hátha meglát benne egy repedést, egy bizonytalan pillantást.
De Emese hajthatatlan maradt.
Nyugodtan tette a dolgát: ebédet készített, közben felhívta az édesanyját, és a hétvégi találkozót egyeztették. Még zenét is bekapcsolt – könnyed, lebegő dallamokat, amelyek szinte provokatívan ütöttek el a lakásban vibráló feszültségtől.
Minden mozdulata azt üzente, amit szavakkal már felesleges lett volna kimondani. Őt László már nem része az életének.
Hat órára minden összegyűlt. Néhány doboz, két bőrönd és egy sporttáska. Öt év együttélés, emlékekkel és konfliktusokkal együtt, elfért egy taxi csomagtartójában.
László az előszobában állt, körülvéve a holmijával, és utoljára végigmérte Emesét. A pillantásában harag, sértettség és valami egészen gyermeki félelem keveredett. A bizonytalanságtól rettegett, attól, hogy az eddig kényelmesen berendezett élete most véget ért.
– Ezt még megbánod – mondta halkan. A hangjából hiányzott a korábbi magabiztosság; inkább tűnt gyenge utóvédharcnak, mint fenyegetésnek.
Emese felnézett rá. Aznap először nézett rá igazán. Aztán elmosolyodott. Nem kárörvendően, nem diadalittasan – egyszerűen csak úgy, mintha valami abszurd megjegyzést hallott volna.
– Tudod, László, már most bánom – felelte csendesen. – Azt bánom, hogy nem három éve léptem meg, amikor először pontoztad az ebédemet egy „négyesre”. De jobb későn, mint soha.
Kinyitotta az ajtót, utat engedve neki. László szó nélkül kilépett, maga után húzva a bőröndöt. A maradék holmiért még kétszer visszajött, fel-le járkált a lépcsőn, mint aki ítéletét tölti.
Amikor az utolsó doboz is eltűnt a küszöb túloldalán, Emese becsukta az ajtót. Az új zár tompa, határozott kattanással zárult – megnyugtató, végleges hang volt.
A nő a hátát az ajtónak vetette, lehunyta a szemét.
Csend lett. Mély, szinte fülsiketítő csend. Senki nem minősíti többé a vacsorát. Senki nem dönt helyette filmről, programról, kapcsolatokról. Senki nem szabja meg, kivel találkozhat és mit tehet.
Csak ő maradt. A lakása. Az élete. A szabályai.
Kinyitotta a szemét, körbenézett. A tér mintha kitágult volna: világosabbnak, levegősebbnek hatott minden. Mintha Lászlóval együtt eltűnt volna az a szürke nyomás is, amely évek óta rátelepedett a falakra.
Az ablakhoz lépett, kitárta. A friss esti levegő betódult, kisöpörve az állott hangulat maradékát. Odakint sorra gyulladtak fel az utcai lámpák, a város ment tovább a maga útján. És vele együtt Emese is újra elindult.
Elővette a telefonját, és felhívta Dóra Hegyit.
– Szia! Figyelj, ma szabad vagyok. Találkozunk? Van mit mesélnem.
A hangja könnyű volt, őszinte öröm csengett benne – olyan érzés, amelyet már régen nem hallott saját magától.
Miután letette, kilépett az erkélyre. A szél belekapott a hajába, ő pedig felnevetett. Halkan, felszabadultan, megkönnyebbülten.
Öt éven át családot épített. Vagy legalábbis azt hitte. Valójában egy láthatatlan börtönt emelt maga köré. Tűrt, alkalmazkodott, feladta vágyait egy hamis egyensúly kedvéért.
Most már tudta: az egyensúly nem mások elvárásainak kiszolgálásából születik. Hanem abból, ha az ember tiszteli önmagát.
Ez a lakás, ez a tér, ez az élet újra kizárólag az övé lett. Trónkövetelők nélkül, önjelölt uralkodók és eltartott „királyok” nélkül.
Visszalépett a szobába, becsukta az erkélyajtót. A tekintete megakadt az üres fotelen, ahol előző este még László ült. Elmosolyodott.
Holnap átrendezi a bútorokat. A széket vagy eltolja a sarokba, vagy egyszerűen kidobja. Vesz majd egy újat – élénk színűt, kényelmeset, kizárólag magának.
Holnap új élet kezdődik.
De már ma szabad volt. És ez a szabadság többet ért minden olyan kompromisszumnál, amelyet valaha is egy olyan emberért kötött, aki benne csak egy kiszolgálót látott a saját jelentéktelen birodalmában.
A hálószobába ment, kinyitotta a szekrényt, és elővette a ruhát. Azt a kék ruhát, amelyben előző nap elment. Visszaakasztotta a vállfára, gondosan eligazítva az anyagot.
Ez a ruha jelképpé vált. Annak a bizonyítékává, hogy képes elmenni. Hogy tud nemet mondani. Hogy meg tudja védeni a határait.
Sem lakcím, sem öt év együttélés, sem manipuláció nem kényszerítheti többé arra, hogy árnyékként éljen a saját otthonában.
Ő az élete gazdája.
És ez az élet most kezdődik igazán.