A zár hangja a lépcsőház felől most szokatlanul élesen hasított bele az éjszakai csendbe. Amint belépett, azonnal észrevette őt.
László Bíró ébren volt.
A nappaliban ült, pontosabban Emese kedvenc foteljében. A lakást nem árasztotta el fény: csupán az állólámpa égett, tompa sárgás ragyogása megnyújtott árnyékokat rajzolt a falra. A férfi nem pakolt, nem készülődött sehová. Minden a helyén volt, szinte túlságosan is rendben, mintha egy bemutatóterembe lépne be az ember. A levegő azonban fojtogatóan sűrű volt, olyan nyomasztó, mint vihar előtt a hőség.
Amikor meghallotta az ajtót, László lassan felemelte a fejét. Néhány óra leforgása alatt mintha éveket öregedett volna. A magabiztosság, amelyet korábban viselt, lepattogzott róla, alatta zavar és rosszul palástolt indulat maradt.
– Visszajöttél – szólalt meg végül. – Na, most, hogy lehiggadtál és kiszellőztetted a fejed, talán beszélhetünk normálisan, felnőtt módra.
Megpróbálta előcsalni régi, parancsoló hanghordozását, de az erőltetettnek és üresnek hatott.
Emese nem válaszolt. Levetette a kabátját, felakasztotta a szekrénybe, majd kibújt a cipőiből. Szótlanul elhaladt mellette a konyha felé. Úgy mozgott, mintha a férfi ott sem lenne. Mintha a fotel üresen állna.
Kinyitotta a hűtőt, kivett egy palack vizet, teleengedett egy poharat, és egyetlen mozdulattal kiitta. Háttal állt a nappalinak.
László nem bírta tovább ezt a látványos semmibevételt. Felállt, utána ment a konyhába, és néhány lépésnyire megállt mögötte. A hangja megváltozott: az élesség eltűnt belőle, helyét óvatos, simulékony, manipulatív tónus vette át.
– Emese, várj egy pillanatot. Öt év… tényleg csak úgy kidobnád az egészet? Mindazt, ami közöttünk volt? Elismerem, elszállt az agyam. De te sem voltál hibátlan. Ne hozzunk elhamarkodott döntéseket. Mi egy család vagyunk.
Emese lassan megfordult, a poharat letette a pultra. Hosszan nézte őt, figyelmesen, mintha először látná. A tekintetében nem volt harag, sem szeretet, sem szánalom. Csak hűvös, távolságtartó érdeklődés.
– És mondd csak, László – kérdezte csendesen –, mi volt az a „mi”? Meséld el.
A halk hang élesebben vágott, mint bármilyen kiabálás.
– Neked kényelmes életed volt – folytatta. – Ingyen laktál a belvárosban egy olyan lakásban, amit a saját keresetedből húsz év alatt sem tudtál volna megvenni. Volt egy személyi szakácsod, aki a csirkeszószból is kitalálta a kívánságaidat. Volt egy bejárónőd, aki utánad igazította meg a díszpárnákat. Ez volt szerinted az, hogy „nekünk volt valami”?
László ösztönösen hátrébb lépett. A szavak nyers őszintesége letaglózta. Tiltakozni akart, bizonygatni, hogy ő is dolgozott, hogy hozzátett ehhez az élethez, de Emese nem hagyta megszólalni.
– Te nem családot építettél – mondta higgadtan. – Hanem egy kis birodalmat húztál fel idegen földön, abban a tévhitben élve, hogy egy lakcím a személyidben trónt jelent. Te nem társ vagy. Te fogyasztó vagy. Egy eltartott, akinek túl nagy az egója. Az, hogy ide voltál bejelentve, nem tulajdonjog. Csak az én legnagyobb tévedésem, amit holnap reggel kijavíttatok egy lakatossal.
A férfi arca eltorzult. Megértette, hogy semmi sem működik. A fenyegetések, a sajnálatra apellálás, a múlt felidézése mind hatástalan volt.
Emese átlátott rajta. Szétszedte, darabokra bontotta, és kegyetlen pontossággal megmutatta, mennyire üres.
A szemében felvillant a kétségbeesés utolsó szikrája. Lázas gyorsasággal kutatott a fejében valami után – egy mondatért, egy tüskeért, amivel még sebezhetne, amivel visszaszerezhetne valamit az irányításból.
– Te… – kezdte, de elakadt. A szó bennragadt a torkában, a gondolatai kifogytak.
Emese halványan elmosolyodott, észrevéve a vergődését.
– Az utolsó érvet keresed? – kérdezte. – Azt, amivel még belém szúrhatnál?
Egy pillanatra szünetet tartott, hagyta, hogy a tehetetlenség teljes súlyával ránehezedjen.
– Nincs ilyen. Mert vitához, konfliktushoz két ember kell. Én viszont nem látlak itt. Csak egy üres helyet a fotelomban. Meg néhány bútort, amit ideje kidobni. Kevesebb mint húsz órád van.
Ezzel megfordult, elhaladt mellette – aki mozdulatlanul állt a konyha közepén –, és a hálószoba felé indult. Hallotta, ahogy az ajtó zárja kattan.
László Bíró egyedül maradt a hatalmas, idegen lakásban, teljes csendben.
Papíron ide tartozott, de valójában már nem volt itt.
Reggel Emese korán ébredt. Az első dolga az volt, hogy felhívjon egy lakatost, és időpontot egyeztessen tíz órára. Ezután főzött magának egy kávét, leült a konyhaablak mellé, és nézte, ahogy a város lassan életre kel. Meglepően könnyűnek érezte magát, mintha végre letette volna azt a súlyos terhet, amely évek óta húzta lefelé.
Lászlóról nem hallott semmit. Vagy aludt, vagy egyszerűen nem merte elhagyni a nappalit.
Pontban tízkor csengettek. A lakatos fiatal volt, munkaruhában érkezett, kezében szerszámos táskával. Gyors pillantást vetett a zárra, bólintott, majd nekilátott. A fúró hangja visszhangzott a lakásban.
Erre a zajra jelent meg László.
Gyűrött volt, vörös szemekkel, ugyanabban a ruhában, mint előző este. A nappali ajtajában megtorpant, és döbbenten nézte, ahogy a lakatos módszeresen szétfúrja a régi zárat.
– Te ezt komolyan gondolod? – kérdezte rekedten, megtörten.