A férfi számára az engedetlenség olyan volt, mintha nyíltan arcul csapták volna. Nem egyszerű ellenkezésnek élte meg, hanem személyes támadásnak, ami azonnal felkorbácsolta benne a dühöt.
— Egyáltalán figyelsz rám? — emelte fel a hangját. — Azt mondtam, itthon maradsz!
Emese Kertész válaszként csupán határozott mozdulattal visszatette a szempillaspirál tubusát a polcra. A műanyag tompán, mégis feltűnően kattant a csendben. Ezután felkötötte a haját magas lófarokba, felcsatolta a fülbevalóit, majd kézbe vette a parfümös üveget. Mindezt László Bíró égető tekintetének kereszttüzében tette, szótlanul, mintha a férfi jelenléte teljesen jelentéktelen volna.
A tiltások, amelyeket eddig megkérdőjelezhetetlennek hitt, egyszerűen semmivé foszlottak.
Amikor végzett, kilépett a fürdőből, elhaladva mellette épp csak súrolta a vállát, majd a hálószoba felé indult, hogy felöltözzön.
László arca elvörösödött az indulattól, és azonnal utána eredt. Látta, ahogy Emese magára húzza a ruhát, ahogy a tükör elé áll, egy utolsó pillantást vetve magára. Szinte kész volt. Menni készült. Áthágni azt, amit ő parancsnak szánt.
A bejáratnál érte utol, amikor a könnyű kabátot terítette a vállára. Megragadta a könyökét — nem durván, de olyan erővel, amely egyértelművé tette a szándékát.
— Ha most kilépsz azon az ajtón, beadom a válópert — mondta lassan, hangsúlyozva minden szót.
Egyenesen a szemébe nézett. És észrevette azt az egészen rövid, alig észlelhető meglepetést Emese tekintetében. Ez a pillanat elég volt ahhoz, hogy László magabiztossá váljon. Úgy érezte, rátapintott a gyenge pontra, ezért előhúzta az adu ászt.
— A lakást is felezzük — tette hozzá. — Ide vagyok bejelentve. Jogom van hozzá.
Teljesen biztos volt a győzelmében. Sarokba szorította. Meggyőződése volt, hogy a fényűző lakás elvesztésének gondolata — amelyet Emese a szüleitől kapott ajándékba — elegendő lesz ahhoz, hogy megtörje az ellenállását.
Emese megállt az ajtó előtt. A keze, amely a kilincs felé nyúlt, megmerevedett a levegőben, majd lassan visszahullott az oldala mellé.
László elégedetten fújta ki a levegőt. Nyert. Legalábbis ezt hitte.
Aztán Emese lassan megfordult.
A szemében nem volt félelem, nem volt pánik, nem volt megbánás sem. Csak tiszta, jéghideg harag, amely szinte metszően csillogott.
Teljes testével felé fordult, mintha tudatosan időt adna neki, hogy kiélvezhesse azt a diadalt, amelyet már ünnepelt magában. A férfi keze még mindig a könyökét érintette. László fölényes tartással állt vele szemben, várva a meghunyászkodást.
Sírásra számított. Könyörgésre. Üres ígéretekre, hogy többé nem szegül szembe vele.
Ehelyett Emese felnevetett.
Nem volt benne sem vidámság, sem hisztéria. Rövid, mélyről jövő nevetés volt, tele olyan lenézéssel, hogy László ösztönösen hátralépett, ujjai elernyedtek. Ez a hang erősebben ütötte meg, mint bármilyen pofon.
— Magasról teszek rá, hova vagy bejelentve, Laci! — mondta metsző hangon. — Ezt a lakást soha nem fogod megkapni. A szüleimtől kaptam az esküvőnkre, és te itt senki vagy!
A „senki” szót különös erővel ejtette ki, mintha egyetlen mondattal akarná megsemmisíteni.
A kifejezés ott maradt a levegőben, és László érezte, ahogy elszorul a torka. Úgy nézett Emesére, mintha idegen állna előtte. Hová lett az a halk szavú, alkalmazkodó nő, aki némán tűrte a megjegyzéseit, és szó nélkül összeszedte utána a koszos tányérokat?
Most egy feldühödött asszony állt vele szemben, akinek a tekintete szikrákat szórt.
Az a gondosan felépített hatalmi rendszer, amelyet férfi tekintélyre és egy lakcímkártyára alapozott, néhány másodperc alatt omlott össze.
Zavarodottan nyitotta ki a száját, hogy visszavágjon, de Emese nem hagyta szóhoz jutni. Egy lépést tett felé, mire László ösztönösen hátrált, egészen a folyosó belsejéig.
— Azt hitted, találtál egy nyomógombot? — kérdezte halkan. — Hogy megijesztesz a válással?
A hangja keménnyé vált, mint az acél. Nem emelt hangot, minden szót kimért pontossággal ejtett ki, és épp ez tette fenyegetővé.
— Te itt csak lakó vagy, Laci. Egy meghívott vendég, aki túlságosan belefeledkezett a szerepébe. A jogod annyi, hogy összepakolsz, és huszonnégy órán belül eltűnsz innen.
Rápillantott az órájára, majd újra rá. A tekintete hideg volt, szakmai, mint egy sebészé.
— Este nyolc van. Holnap nyolckor estére már nyoma se legyen itt semminek, ami hozzád tartozik. A zárakat reggel lecseréltetem, ebben biztos lehetsz. Ha pedig jogi harcot akarsz — tedd meg. Nézzük meg, mire mész vele.
Olyan magabiztosan, ellentmondást nem tűrően beszélt, hogy Lászlóban fel sem merült: blöfföl. Ez nem fenyegetés volt, hanem ítélet.
Miután kimondta az utolsó szót, többé nem nézett rá. Mintha a férfi megszűnt volna létezni. Nyugodtan, kapkodás nélkül megfogta a kilincset, és kinyitotta az ajtót.
A lépcsőház hűvös levegője betört a feszültséggel teli előszobába.
Emese kilépett, és a csendben fülsiketítően csattant a zár.
László egyedül maradt a folyosó közepén. Abban a lakásban, amely percekkel korábban még az erődítményének tűnt, most pedig idegen tereppé vált. Az ajtó becsapódása nem egyszerű zaj volt — olyan volt, mint egy lövés, amely végleg lezárta a közös életüket.
Emese jóval éjfél után tért vissza.
Nem sietett. Több órát töltött Dóra Hegyivel, megittak két pohár bort, és alig beszéltek a történtekről. Nem akart panaszkodni, és nem vágyott együttérzésre. Csak arra volt szüksége, hogy egy normális, egészséges közegben lehessen egy kicsit.
A zár kattanása a csendben szokatlanul hangosan visszhangzott.