— Egy kevés szósszal több nem ártott volna. Így kissé száraz.
László Bíró hangja egyenletesen csengett, szemrehányás nélkül, mégis Emese Kertész gyomra összerándult. A férfi villájával finoman félretolta a csirkemell egyik darabját, mintha külön is hangsúlyozná annak fakó, fehér rostjait.
Emese halkan felelt, tekintetét a tányérra szegezve. Úgy tett, mintha teljesen az ételre koncentrálna, holott egy falat sem csúszott le könnyen. Az utóbbi hónapokban minden vacsora vizsgává vált. László nem emelte fel a hangját, nem veszekedett. Tanácsokat osztogatott, kimérten és hűvösen, mintha egy tapasztalatlan beosztottal beszélne, nem pedig a feleségével.
A konyhát meleg, szórt fény árasztotta el. A hófehér, fogantyú nélküli szekrényfrontok csillogtak, a műkő pult tökéletesen tiszta volt, a beépített gépek a legújabb generációból valók. Az egész lakás ilyen volt: tágas, modern és makulátlan. Emese szüleinek esküvői ajándéka, öt évvel korábbról.
Mostanában egyre gyakrabban érezte magát úgy, mint egy múzeumi teremőr, akinek egyetlen, ám annál igényesebb látogatója van.
László befejezte az evést, felállt, és szó nélkül átsétált a nappaliba, a tányért az asztalon hagyva. Ez is a megszokott rend része volt. Sosem pakolt el maga után; magától értetődőnek vette, hogy ez Emese dolga.
A nő összeszedte az edényeket, beindította a mosogatógépet, majd követte őt. László már elhelyezkedett a hatalmas sarokkanapén, félredobálva azokat a párnákat, amelyeket Emese reggel olyan gondosan igazított meg.
— Mit nézzünk? — kérdezte Emese, bár a választ előre tudta.
— Van egy érdekes dokumentumfilm a repülőgép-hordozók építéséről.
Nem kérdezett vissza, nem várta az ő véleményét. Kijelentette, mintha Emese jelenléte csupán díszlet lenne az estéjéhez.
Emese a szemközti fotelbe ült, kezébe vette a telefonját. Céltalanul görgette a híreket, nem olvasva el a címeket sem. Csak azért, hogy ne rá nézzen.
László ellenőrzése mindent behálózott. Ő döntött a klíma hőfokáról, a tévé hangerejéről, a bevásárlólistáról. Kezdetben apróságok voltak ezek. Idővel azonban szoros, fullasztó hálóvá fonódtak.
— Dóra Hegyi hívott — szólalt meg Emese egy idő után. — Holnap estére elhívott egy kávézóba. Ezer éve nem találkoztunk.
László lassan felé fordította a tekintetét. Az arcán csupán enyhe értetlenség tükröződött.
— Holnap szerda van. Munkanap. Miféle kávézó?
— És? Csak egy órára. Beszélgetnénk egy kicsit.
Belül már lappangott az ismerős feszültség.
— Megint azok az üres, semmitmondó csevegések?
Gúnyos félmosollyal visszafordult a képernyő felé.
— Inkább maradj itthon, pihenj, és főzz valami izgalmasat vacsorára. Mondjuk azt a steaket, amit az étteremben ettünk. Még videós receptet is keresek hozzá.
Úgy adta elő, mintha csábító ajánlat lenne. Mintha Emese tervei jelentéktelenek, gyermeteg szeszélyek volnának.
Emese nem felelt. Csak erősebben markolta a telefonját, érezve, ahogy a hideg fém a tenyerébe nyomódik. Várt. A megfelelő pillanatra várt, amikor emlékeztetheti őt arra, ki irányít valójában.
Másnap a lakásban szinte tapintható volt a feszültség.
Alig váltottak szót. László látványosan otthonról dolgozott, laptopjával a nagy étkezőasztalnál. Emese tette a dolgát, hangtalanul suhanva egyik helyiségből a másikba.
A hátán érezte a férfi figyelmét. Tudta, hogy minden mozdulatát szemmel tartja. Arra számított, hogy Emese megtörik, lemondja a találkozót, odalép hozzá, és beismeri, hogy igaza volt.
Este hét körül Emese belépett a hálószobába, és kinyitotta a szekrényt. Mozdulatai nyugodtak és kimértek voltak. Elővette a sötétkék selyemruhát — egyszerű szabású, mégis kifinomult darab.
László meghallotta a neszt, és pár perc múlva megjelent az ajtóban. Nekitámaszkodott a félfának, karjait összefonta.
— Ezt most nem értem. Hová készülsz?
A hangjában nem volt kérdés, csak jeges kijelentés.
— Tegnap mondtam. Dórához megyek.
Emese nem fordult meg. Gondosan elsimította a ruhát az ágyon, majd a fürdőszoba felé indult.
László követte, léptei tompán visszhangoztak a parkettán. Megállt a fürdő ajtajában, figyelte, ahogy Emese előveszi a neszesszerét. A türelme látványosan fogyott.
— Emese, azt hiszem, tegnap elég világosan fogalmaztam. Nem mész sehova. Megbeszéltük, hogy steaket készítesz vacsorára.
A nő lassan felemelte a fejét, és a tükörből nézett rá. Tekintete fáradt volt és teljesen üres.
— Te beszélted meg. Saját magaddal.
Visszafordult, és szempillaspirált vitt fel, precízen, megfontoltan. Sem kapkodás, sem idegesség nem látszott rajta. Úgy viselkedett, mintha László nem is lenne ott.
Ez a néma ellenállás végleg felkorbácsolta a férfi indulatait, mert nem volt hozzászokva ahhoz, hogy a szavainak ne engedelmeskedjenek.