A mondat vége még a levegőben vibrált, amikor Lajos Oláh arca hamuszürkévé vált. Nikolett Váradi ösztönösen hátrébb lépett tőle, mintha hirtelen idegenné vált volna a férfi, akibe eddig kapaszkodott.
— Azt ígérted, minden papír rendben van… — suttogta fojtott hangon.
— Elég legyen! — csattant fel Lajos, és dühösen ráförmedt.
Balázs Hegyi ekkor Lilla Kozmához fordult, hangja könyörgőre váltott, mintha még mindig lenne visszaút.
— Lilla, drágám, kérlek… ez csak valami adminisztratív tévedés! Szólj nekik! Tudják meg, hogy házasok vagyunk!
Lilla lassan odalépett hozzá. Nem volt benne indulat, csak végletes fáradtság. Egy pillanatig a szemébe nézett, majd halkan megszólalt:
— Azok voltunk. Eddig. — Lehúzta az ujjáról a gyűrűt, és a parkettára ejtette Balázs elé. — Holnap elindítom a válást.
— Ezt nem teheted meg! — visította Nikolett. — Ennyi minden után, amit Balázs miattad vállalt?!
Lilla feléjük fordult, a hangja most már kemény volt.
— Amit tett? Megpróbálta elvenni az örökségemet, fenyegetett, bezárt a saját lakásomban. Ez lenne az önfeláldozás?
Egy nyomozó lépett melléjük.
— Kozma asszony, meg kell kérnünk, hogy velünk tartson tanúvallomásra. Feljelentést is szükséges tennie.
— Természetes — felelte Lilla gondolkodás nélkül.
Miközben a rendőrök kifelé vezették Balázst, Lajost és Nikolettet, Balázs még egyszer visszanézett, tekintetében düh és sértettség kavargott.
— Megbánod ezt! Egyedül maradsz! Ki kellene egy ilyen korú nő?!
— Takarodjatok! — kiáltotta Lilla. — És soha többé ne kerüljetek az utamba!
Az ajtó nagyot csattant, a lakásban hirtelen csend lett. A felforgatott nappali közepén csak Adrienn Vincze maradt mellette.
— Hogy vagy? — kérdezte óvatosan.
Lilla mély levegőt vett.
— Rettegek… de közben furcsa megkönnyebbülést érzek. Mintha egy óriási súly szakadt volna le rólam.
— Menjünk el a műhelybe — vetette fel Adrienn. — Pál Bíró már biztosan ott van.
Egy órával később a régi műhelyben álltak. A fa, az olaj és a lakk ismerős illata azonnal körülölelte Lillát. A gépek pontos rendben sorakoztak, ahogy egykor. Pál átölelte.
— Bátor voltál, kislányom. Béla Fodor nagyon büszke lenne rád.
— Pali bácsi — nézett körbe Lilla — szeretném újra életre kelteni ezt a helyet. Csak attól félek, egyedül kevés leszek hozzá.
Az öreg elmosolyodott.
— Ki mondta, hogy egyedül? Van egy unokám, Levente Papp. Kiváló restaurátor, nemrég tért haza Olaszországból. Ha gondolod, összehozlak benneteket.
Egy héttel később kopogtak. Lilla ajtót nyitott, és egy fiatal férfi állt előtte nyugodt mosollyal, meleg barna szemekkel.
— Lilla? Levente vagyok, Pál unokája. Úgy hallottam, jól jönne egy segítő kéz.
— Jöjjön csak — invitálta.
Levente körbejárt, ámulva vizsgálta a gépeket.
— Ez elképesztő… ezek igazi ritkaságok! És ez a készlet… XIX. századi!
— A nagyapám egész életében gyűjtötte — felelte Lilla büszkén.
— És mindezt tudja kezelni?
— Gyerekkorom óta tanított. Megmutassam?
Egész nap együtt dolgoztak. Levente nemcsak szakmailag volt kiváló, hanem figyelmes és inspiráló társ is. Az órák szinte elszálltak.
— Köszönöm ezt a napot — mondta este Levente, miközben zárták a műhelyt. — Rég éreztem ilyen örömöt a munkában.
— Én is — mosolygott Lilla. — Már elfelejtettem, milyen, amikor valaki érti és tiszteli ezt a hivatást.
Eltelt egy hónap. Balázs két év felfüggesztettet kapott jogtalan fogva tartás miatt. Lajos három évet ültetett ki csalásért. Nikolettet pénzbírsággal sújtották, és a hírneve végleg romokba dőlt.
A műhely viszont újra élt. A megrendelések egymást követték, Levente pedig nemcsak munkatárs lett, hanem közeli barát — és talán valami több is.
Egy este Lilla megállt nagyapja portréja előtt.
— Köszönöm. A műhelyt, a tudást… és hogy segítettél tisztán látni.
Mögötte lépések neszeztek. Levente két csésze teát tett le.
— Miért mondod ezt?
— Mindenért — felelte Lilla halkan. — Mert az élet nem áll meg. És mert szép lehet újra.
Egymás mellett álltak, teát kortyolva figyelték a naplementét a régi ablakon át. Sok munka és sok terv várt még rájuk. De egyvalami biztos volt: ebben az új kezdetben nem maradt helye hazugságnak és árulásnak.
Csak becsületnek, kölcsönös tiszteletnek — és annak a reménynek, hogy a boldogság végül mindig utoléri azokat, akik kiérdemlik.