— Miért túrod fel állandóan az örökségemet?! — csattant fel Enikő Farkas, és dühösen a férjére meredt. — Az az én tulajdonom. Világos? Mondjam még egyszer?
— Miért nem bírod békén hagyni azt, ami rám maradt?! — vágott vissza Lilla Kozma is, miközben a férje megint a régi antik műhely iratai között matatott. — Az az enyém, és kész!
Balázs Hegyi lassan emelte fel a fejét a mappából. A tekintetében ott vibrált az ingerültség, amelyet az utóbbi hetekben már egyáltalán nem igyekezett leplezni.
— Lilla, négy éve házasok vagyunk — kezdte kimérten, oktató hangnemben. — Ami a tiéd, az hozzám is tartozik. Ráadásul a nagyapád alig három hónapja hagyta rád ezt a helyet. Fogalmad sincs, mit kezdj vele valójában.
Lilla keze ökölbe szorult. Az Andrássy úton álló, régi műhely, amelyet a nagyapja, Béla Fodor, több mint négy évtizeden át vezetett, számára érinthetetlen volt. Nem puszta bútorok és rozsdás szerszámok halmozódtak ott — a család múltja, minden emléke abban a térben élt tovább.
— Azt mondod, nem tudom, mit akarok? — lépett közelebb, hangja remegett az elfojtott indulattól. — Folytatni akarom a nagyapám munkáját. Antik bútorokat felújítani, ahogy gyerekkorom óta tanított!
Balázs gúnyosan felnevetett, majd felállt. Az elegáns öltönye idegenül hatott a bérelt lakás egyszerű berendezése mellett.
— Te? Régi székeket csiszolni egész nap? — lassan körbejárta a feleségét, tetőtől talpig végigmérve. — Lilla, légy észnél. Ez a műhely legalább hárommilliót ér. Eladjuk, veszünk belőle egy rendes lakást. A barkácsolásodra meg… keresünk valami tanfolyamot.
— Barkácsolás?! — tört ki belőle. — Tizenöt évig tanított a nagyapám! Ismerem minden egyes szerszámot, minden technikát!
Ekkor feltűnt az ajtóban Nikolett Váradi, Balázs nővére. A magas, szűk ruhát viselő szőke nő lenéző pillantással mérte végig Lillát.
— Mi ez az ordítozás? — kérdezte unottan, és már bent is volt. — Balázska, ebédet ígértél.
— Persze, szívem — fordult felé Balázs olyan mosollyal, amit Lilla ritkán látott. — Csak próbálom megértetni vele a tényeket.
Nikolett az ablakhoz sétált, látványosan fintorogva a régi bútorok láttán.
— Még mindig kapaszkodik ebbe az ócska hagyatékba? — kérdezte a bátyjától. — Meddig húzzátok? Lajos Oláh már talált vevőt. Japán gyűjtők, négy milliót fizetnének készpénzben.
Lilla megdermedt. Lajos, Nikolett férje, ingatlanos volt. Tehát már a háta mögött intézkedtek.
— Milyen vevőkről beszélsz? — kérdezte rekedten. — Én nem adom el a műhelyt!
— Nem is kérdezett senki — legyintett Nikolett, miközben elővette a tükrét. — Balázs a férjed. Papíron joga van hozzá. Ha ő rábólint, az üzlet megköttetik.
— Ez az én örökségem! — emelte fel a hangját Lilla. — A nagyapám nekem szánta!
Balázs közelebb lépett, a vállára tette a kezét, de Lilla azonnal lerázta.
— Gondolkodj józanul — mondta halkan. — A nagyapád nagyszerű ember volt, de ezek az idők elmúltak. Antik műhelyekre nincs kereslet. A pénz viszont lehetőséget ad. Jobb környékre költözhetnénk.
— Meg egy új autót is vehetnél nekem — tette hozzá Nikolett könnyedén. — Balázs már megígérte.
Lilla hátralépett, undorral nézve a férjére.
— A nővérednek autót ígérsz az én örökségemből?
— Ne csinálj jelenetet — húzta el a száját Balázs. — A család az család.
— Család? — Lilla keserűen felnevetett. — Ő nevezett engem vidéki ostobának az esküvőnkön.
— Vicc volt — vont vállat Nikolett. — Túlreagálod. Egyébként Ed… vagyis Lajos már holnapra leszervezte a találkozót. Kettőkor.
— Holnap? — Lilla elsápadt. — Nélkülem döntöttetek?
Balázs előhúzott egy iratot a zakója belső zsebéből.
— Itt a meghatalmazás az eladáshoz — mondta nyugodtan. — Csak alá kell írnod.
Lilla kitépte a papírt a kezéből, és kapkodva végigolvasta a sorokat, miközben a szíve egyre hevesebben vert.