…a házi ízekhez, az otthon melegéhez, mégsem becsültem meg mindezt. Úgy éltem, mintha magától működne minden, mintha a rend és a vacsora csak úgy előállna.
– Semmi sem történik önmagától, Csaba – felelte csendesen Renáta Lakatos. – Ezek az én óráim, az életem darabkái. Az az idő, amit alvásra, feltöltődésre vagy egyszerű pihenésre is fordíthatnék. És amikor mindezért cserébe azt hallom, hogy „ügyetlenek a kezeim”, akkor elmegy a kedvem bármit is csinálni.
– Beszélek Ilona Bíróval – mondta Csaba Kozma határozottan. – Őszintén. Megmondom neki, hogy többé ne tegyen megjegyzéseket a főztödre vagy a rendre. Ha nem megy, egyszerűen nem hívjuk át.
– Szép szavak – nézett rá Renáta –, de nekem tettekre van szükségem.
– Akkor segítek. Komolyan. Osszuk fel a feladatokat. A porszívózás az enyém lesz, a szemétlevitel is… és esténként elmosogatok.
Renáta kétkedve fürkészte az arcát.
– Minden este?
– Igen. Sőt, hétvégén a reggelit is én intézem. Megtanulom azt a tojást, ahogy te szereted.
Renáta pár másodpercig hallgatott, mérlegelve.
– Rendben. Legyen próbaidő: egy hónap. Ha nem tartod be, én megint „leállok”. És hidd el, másodszor az édesanyád már biztosan nem jön takarítani – a háta nem a régi.
– Áll az alku! És… vacsora ma lesz? Olyan… rendes?
– Ma nem. Megetesszük a hűtőben maradt anyukád-féle fasírtot. Holnap majd meglátjuk, mit érdemelsz.
A következő napok Csaba számára kijózanító tanulópályává váltak. Rájött, hogy a porszívó nem varázseszköz (még a robot sem gondozza magát), a mosogatóban a tányérok rejtélyes módon sokasodnak, és a zoknik nem találnak el egyedül a szennyeskosárig.
Szerdán este Ilona Bíró telefonált:
– Na, hogy vagytok? Még nem fulladtatok bele a rendetlenségbe? Elugorjak szombaton egy fazék levessel?
Csaba épp egy serpenyőt súrolt elszántan – Renáta csak azzal a feltétellel főzött, ha minden edény az ő kezén megy át –, a telefont a vállával szorította:
– Ne gyere, anya. Megoldjuk. Van levesünk, Renáta főzte, és nagyon jó lett.
– Ugyan már… ismerem én az ő főztjét…
– Anya! – Csaba hangja megkeményedett. – Azt mondtam, finom. Renáta remekül főz. És ha még egyszer rosszat mondasz róla, komolyan megbántódunk. A feleségemet szeretem, és nem tűröm, ha bántják.
A vonal túlsó végén csend lett, majd a hívás megszakadt.
Renáta mindent hallott az ajtóból. Rég nem mosolygott ilyen őszintén. Odalépett, átölelte Csaba vállát.
– A nyélnél még maradt egy kis zsír…
– Látom – morogta mosoly nélkül, de indulatmentesen. – Mindjárt csillogni fog. Te menj pihenni, egész nap dolgoztál.
Ilona két hétig hallgatott. Duzzogott, sértődött csendben. Aztán mégis felengedett: egyedül unatkozott, és hiányoztak neki az unokák. Amikor megérkezett, visszafogott volt, halk, fegyelmezett; szerényen ült asztalhoz.
Renáta vacsorát tett eléjük: sütőben sült csirke krumplival. A ropogós bőr illata még a lépcsőházban is érződött.
Ilona levágott egy falatot, lassan rágta. Renáta látta rajta a belső vívódást: már formálódott a kritika, hogy sok a fűszer vagy kevés a só. Az ajka megremegett, de találkozott a fia tekintetével, amely egyszerre volt figyelmes és szigorú.
– Finom… – préselte ki végül. – Jó csirke. Szaftos.
– Nagyon köszönöm! – mosolygott Renáta. – Igyekeztem.
– És rend van – nézett körül Ilona, hibát keresve. De alig talált: Csaba a látogatás előtt még a szegélyléceket is áttörölte, tartott az újabb „sztrájktól”.
– Ma együtt takarítottunk! – mondta büszkén. – A por az én reszortom.
– Férfi ronggyal… – kezdte volna Ilona, majd megállt. – Hát… ha nektek így jó… a lényeg, hogy béke legyen.
– Pontosan – bólintott Renáta nyugodtan, teát töltve. – A tisztelet mindennél fontosabb.
A megjegyzések nem tűntek el teljesen – a természetet nehéz levetkőzni –, de inkább halk morgás maradt. Senki sem vett róla tudomást.
Renáta pedig megértett valamit: ahhoz, hogy igazán megbecsüljenek, néha abba kell hagyni az örök alkalmazkodást, és megmutatni a láthatatlan munka valódi értékét. És többé nem félt attól sem, hogy „nem tökéletes háziasszonynak” tűnik. Mert a boldogság sokkal többet ér bármilyen elvárásnál.