Csaba zavartan megvakarta a tarkóját, és lesütötte a szemét; a nadrágján egy régi, kifakult folt éktelenkedett, mintha maga is része lenne a lakás általános állapotának.
– Anya… hát… így élünk – motyogta bizonytalanul, inkább maga elé, mint bárki másnak.
Ilona Bíró hangja erre élesen felcsattant, parancsolóvá és hideggé vált egyszerre.
– Renáta! Azonnal kelj fel, és fogj egy rongyot! Ez botrányos! Szégyen, ami itt van! Most rögtön nagytakarítást tartok, és te segíteni fogsz. Hogy van képed így tartani a férjedet, mocsokban és rendetlenségben?!
Renáta Lakatos azonban nem mozdult. Nyugodtan hátradőlt a fotelben, keresztbe tette a lábát, és kényelmesen kinyitotta a könyvét.
– Nem, Ilona. Nem fogok rongyot. Emlékszik, mit mondott múlt vasárnap? Hogy alkalmatlan vagyok háziasszonynak. Hogy rosszul törlök, ügyetlenül mosok fel, és nincs érzékem ehhez az egészhez. Elfogadtam az ítéletét. Ha valamiben rossz vagyok, miért erőltessem? Inkább arra fordítom az energiámat, amihez értek: a munkámra és arra, hogy végre pihenjek.
– Te… te gúnyt űzöl belőlem?! – kapkodta a levegőt Ilona, a felháborodástól majd szétvetve. – Én csak jót akartam! Tanítani próbáltalak!
– Az oktatás lezárult – felelte Renáta higgadtan. – Tanulmányi elégtelenség miatt eltávolítottak.
– Csaba! Szólj már rá! – sikította az anya.
Csaba egyikükre nézett, majd a másikra, végül a konyha felé sandított, ahol a mosatlan edények tornya vészjóslóan magasodott.
– Anya… mit mondjak? Tényleg túlzásba vitted. Renáta főzött, takarított… te meg folyton csak kritizáltad: nem jó, nem úgy, nem elég. Egy idő után feladja az ember.
– Nem sértődtem meg, Csaba – pontosított Renáta nyugodt hangon. – Egyszerűen racionalizáltam. Ha a befektetett energiám eredménye nulla, sőt mínusz, akkor logikus döntés nem tovább pazarolni az erőforrásaimat.
Ilona arca lángba borult a dühtől.
– Ja, hogy így?! Optimalizál! Hát majd meglátjuk! Ha ilyen tehetetlen menyem jutott nekem, akkor az anyja dolga megmenteni a fiát!
Ledobta a kabátját az előszobában, felkapta az első keze ügyébe kerülő rongyot, és nekirohant a káosznak. A következő három órában a lakás egy csatatérhez hasonlított: a porszívó üvöltött, a víz folyt, csapódott, és minden egyes felfedezett koszfoltot hangos kommentár kísért.
– Szégyen! Teljesen elhanyagolt lakás! Itt csorog a zsír! Nézd csak ezt a pókhálót! Szegény fiam…
Renáta közben egyik helyiségből a másikba vándorolt: hol a nappaliban ült a könyvével és egy csésze kávéval – kizárólag magának főzve –, hol a konyhába költözött át a laptopjával vagy egy magazinnal. Egyszer sem ajánlotta fel a segítségét, és nem magyarázkodott. Csak figyelte az eseményeket, kívülállóként.
Csaba megpróbált besegíteni az anyjának, de hamar rendreutasítás lett a vége: „Ne lábatlankodj!”, „Hagyjad már!”, „Egyél inkább, hoztam fasírtot!”
Estére a lakás vakítóan tiszta lett. Ilona kimerülten rogyott le a kanapéra: ziláltan, kipirulva, csuromvizesen az erőfeszítéstől; a vérnyomása érezhetően felszökött.
– Vizet… – suttogta alig hallhatóan.
Renáta odalépett, és egy pohár vizet nyújtott át neki, mellé egy tablettát.
– Nagyon köszönöm, Ilona. Ön valóban a tisztaság mestere. Nekem ez soha nem menne így. Látja, milyen szép lett? Pont azért, mert hozzáértő kéz végezte a munkát.
Az anyós gyűlölettel teli pillantást vetett rá, de vitatkozni már nem maradt ereje.
– Ennek nem lesz jó vége… – sziszegte halkan. – Csaba… el kell válnod tőle… Nem szeret téged… Lusta és önző…
Csaba az ablaknál állt, némán bámulta a frissen mosott üvegen túli utcát. Jóllakott volt – az anyja fasírtja megtette a hatását –, a lakás ragyogott… mégis émelyítő undort érzett az egész jelenet miatt, amelynek tanúja volt, két nő között, akik mindketten fontosak voltak számára. Tudta, hogy az anyja hamarosan hazamegy, ő pedig itt marad Renátával. Ha a „sztrájk” folytatódik, a következő hét ismét a végtelen háztartási káoszról fog szólni. Ilona pedig már nem bír majd ilyen gyakran jönni súrolni – az idő könyörtelen.
– Anya… – szólalt meg végül hosszas hallgatás után. – Menj haza… Hívok neked taxit…
– Kidobsz engem?.. – Ilona szeme azonnal megtelt sértett könnyekkel.
– Nem… csak nagyon elfáradtál. Pihenned kell.
Amikor az ajtó végleg becsukódott mögötte, a lakásra ránehezedett a friss takarítás utáni csengő csend: steril, hideg rend.
Csaba a konyhába ment. Renáta épp zöldséget szeletelt magának, a telefonjából halk zene szólt.
– Renáta… – kezdte bizonytalanul.
– Igen?
– Nem lehetne ezt abbahagyni? Komolyan… szerintem megértettem a leckét… anya is… talán…
– Pontosan melyik leckét, Csaba? – fordult felé Renáta, késsel a kezében. – Azt, hogy egy hétig lehet koszban élni közönnyel fűszerezve, aztán majd jön az idős édesanya, és mindent megold helyetted, miközben te a tévét nézed? Ez nagyon rossz tanulság.
– Nem. Azt értettem meg, milyen nehéz nélküled. Hozzászoktam az otthonossághoz, ahhoz, hogy… – itt elakadt, és a mondat a levegőben maradt, teret hagyva annak, ami ezután következik.